Csak szakértő segíthet a vadakon

A vadak veszélyeztetése legtöbbször emberi nemtörődömségből, ismereteink hiányából fakadnak. Az állatokkal érintkezve legtöbbször akarva akaratlanul is ártunk nekik, mert nem vagyunk birtokában annak az alapvető tudásnak, amit ilyen esetekben hasznosíthatnánk.

Legismertebb példája az ember helytelen cselekedeteinek az erdőszélen, szántásban talált kisállatok hazavitele. Az átlag járókelő ugyanis hajlamos azt gondolni, hogy a kölyköt anyja magára hagyta, s ő majd a megmentő szerepében tetszelegve sajátjaként neveli fel a csöppséget. Ez azonban téves felvetés. Legtöbben nincsenek tisztában vele, hogy már az állat megérintésével is megpecsételhetik annak sorsát, mert anyja, aki mellesleg nem hagyta őt el, csupán például vacsoráért ugrott el, az ember szagát érezve nem tér vissza hozzá, nem gondozza tovább.

Az elütött, sérült állatok hazacipelése szintén rossz megoldás, ugyanis a közember nem biztos, hogy olyan kezelést tud nyújtani az adott vadnak saját otthonában, mint egy szakértő tenné azt rendelőjében. Legtöbb esetben többet árt az illető, mint amennyit segít, nem szándékosan teszi ugyan, hiszen ismeretei alapján úgy gondolja, jót cselekszik. A kockázat azonban hatalmas. Vegyünk például egy törött lábú őzet, akit a család magához vesz, miután elütötte, hogy az állat aztán a kertjükben épüljön fel. A kapcsolat mindkét félre veszélyt jelenthet: az őz nincs hozzászokva az emberek közelségéhez, ezért törött lábbal ugyan, de önvédelemből rúgkapálni kezdhet, így a körülötte lévők könnyen megsérülhetnek, főleg, ha nem tudják, hogyan fogják kézbe megfelelően a sérült vadat. A gyógyulás folyamata során pedig előfordulhat, hogy lába rosszul forr össze, a család nem megfelelő táplálékot ad neki, esetleg az őz ki akar jutni a kertből, így kárt tesz magában. Nem beszélve az emberek között eltöltött idő következményeiről. A vadonba visszakerülve lehet, hogy képtelen lesz magának táplálékot találni, illetve beilleszkedni a társai közé, a biztonságérzetet megszokva nem fut el a ragadozók elől.

Előfordul azonban, hogy a sérült vad menedéket keresve magától téved be otthonunkban. Vidékiként a családommal is előfordult már, hogy legyengült üregi nyúl ugrált be a kertünkbe és foglalta el helyét az almafánk alatt, vagy eltévedt madár repült be a konyhánkba. Ilyen esetben értesíteni kell az erdészetet, illetve érdeklődni a teendők felől, vagy legalább utána nézni, hogy érdemes az adott állatok biztonságosan megközelíteni és befogni. Tudni illik, a nyulak nem jól látnak szürkületkor, ezért naplemente után a legkönnyebb őket elkapni, majd egy kisállat szállítóban az állatorvoshoz vagy a mezőre visszavinni. Ezen információk hiányában következnek be balesetek legnagyobb arányban, a gázolásokat nem tekintve persze.

Utóbbi esetben is több helytelen megoldása lehet egy állattal való bánásmódnak, amennyiben az életben maradt. Például megpróbálunk magunk véget vetni a sérült vad életének. Ingázó diákként előfordult már velem, hogy a busz, amellyel utaztam elütött valamit.

Egy hónapja sincs a legutóbbi ilyen esetnek, mikor egy tompa puffanás után a buszunk lehúzódott az út szélére. Hátratekintve megpillantottunk egy őzet, amint épp levonszolja magát az útról. A sofőrünk leszállt, hogy a bokorban meghúzódó őz után nézzen. Az utasok nem mozdultak a helyükről, én azonban a férfi után siettem, hogy segítsek neki. Az állat menthetetlen volt: oldala felszakadt, nem próbált menekülni, mikor a sofőr odalépett hozzá és befogta az orrát. Figyelmeztettem, hogy ezzel nem ér el semmit, mire megkért, hogy nézzek el és eltekerte az állat nyakát, az azonban nem halt meg, csak sírt folyton folyvást. Újra szóltam a férfinek: csak még több szenvedést okoz az állatnak, ha nem ért hozzá. Miután sikerült lebeszélnem arról is, hogy egy farönkkel agyonüsse az őzet, beleegyezett, hogy értesítsem a vadásztársaságot, így az állat szakértő kezekbe került.

Többek között ez az eset ösztönzött arra, hogy megírjam ezt a cikket. Kiemelten fontosnak tartom Földünk élőlényeinek megóvását, ugyanis nélkülük a természet arca teljesen átrajzolódna, vidékeink üresen és árván állnának. Belegondolni is szörnyű, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol az rókakoma és őzgidácska csupán a mesékben jelennek meg. Ezért szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindenki törődjön a vadakkal tisztelettudóan, a kellő távolságot megtartva, hogy még sokáig csodálhassuk őket természetes környezetükben.