Megjelent a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro új regénye

Akik már olvasták, azok szerint a Napok romjai és a Ne engedj el! szerzője ismét remekművet alkotott. A Helikon Kiadó most indított életműsorozatában a Klara és a Nap mellett végre magyarul is olvasható a szerző 1995-ben megjelent Vigasztalanok című regénye Greskovits Endre fordításában.

„Ishiguro újabb remekműve megint csak embervoltunk szépségének és törékenységének érzésével tölt el bennünket”

- The Guardian.

Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet.

A 2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” Nobel-díjjal kitüntetett japán származású brit író, Kazuo Ishiguro olyan világsikerű regények szerzője, mint a Napok romjai, a Ne engedj el… és Az eltemetett óriás.

Témáját és gondolati ívét tekintve minden újabb műve meglepetés – van köztük a mélységes múltból a mi korunk emberéhez szóló allegória, van a közeljövőben játszódó disztópia, van, amelyik Japán második világháborús vereségének lelki hatásait elemzi, és van olyan, melynek fő motívuma a zene –, de mindegyiket összefűzi az a sajátos látásmód, melynek kapcsán eszünkbe juthat ugyan Franz Kafka, Marcel Proust vagy Vladimir Nabokov, de Ishiguro írói világa végső soron egészen eredeti:

olyan különös fénytörésben láttatja a szorongó emberi lelket, mint senki más.

„Noha tudtam, abba muszáj belenyugodnom, hogy ez a pajta nem lehet a Nap éji nyugvóhelye, azért még megengedtem magamnak egy biztató lehetőség gondolatát, miszerint függetlenül attól, hol nyugszik le végül a Nap, azt szívügyének tekinti, hogy Mr. McBain pajtája legyen az utolsó hely, amelyet nyugovóra térése előtt minden este meglátogat, csakúgy, ahogy Josie meglátogatja a fürdőszobáját, mielőtt ágyba bújik.”

Vigasztalanok

Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezenkívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül.

S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.

Ishiguro talányos regényét azóta sokféleképpen elemezték – sokan az életmű csúcsának tartják, s ha az, akkor egészen bizarr alakú csúcs: egyes olvasók szerint megmászhatatlan, míg mások a mászás minden pillanatát élvezik.

„Lényegében már odaértem a falhoz, és csak akkor ébredtem rá, hogy semmi esetre sem jutok át rajta. A járda mindkét oldalon egyszerűen megszűnt. Zavartan néztem körül, majd átmentem a fal mentén a szemközti járdára, képtelen voltam elfogadni, hogy sehol sincs rajta egy ajtó vagy akár csak egy kis lyuk, amelyen átmászhatnék. Semmit sem találtam, és miután tehetetlenül álltam a fal mellett egy darabig, végül intettem egy járókelőnek – egy középkorú nőnek, aki a közeli ajándékboltból lépett ki –, és így szóltam: – Bocsánat, én a hangversenyterembe szeretnék eljutni. Kikerülhetném valahogy ezt a falat? A nőt mintha meglepte volna a kérdésem.

– Nem – felelte. – Nem kerülheti ki a falat. Hát persze hogy nem. Teljesen elzárja az utcát.”