2016.12.18. 13:59

Régiségekből múzeumot hoznának létre

Nagy álmuk, hogy múzeumban mutathassák be a régi korok tárgyait, értékeit. Strázsi Imre és felesége, S. Vágó Eta festőművész 53 éve gyűjti a régiségeket és a festményeket.

Sebestyén Hajnalka

Nehéz lenne felsorolni a gyűjteményük minden darabját. Sok minden kötődik a borászathoz, a konyhai élethez, mint például a fonott-bekötött butykósok, a bortartók, italos pohárszettek, Miska kancsók, díszes cserépedények, dísztányérok, melyek mind-mind több évtizeddel, vagy akár száz évvel ezelőtt készültek. A legrégebbi egy 1790-es Habán tál. Antik bútoraik között van 1887-es falitéka és az 1900-as évek elején Erdélyből származó faragott, több méter hosszú ládás pad. A sok régiség között az 1950-es évekből még egy üzemképes Orion rádió is megszólaltatható. Szenvedélyesen gyűjtik a pásztoréletet idéző butellákat, cserépedényeket, kulacsokat, borotvatartókat, ezen kívül rengeteg faragott pipájuk és közel 1200 bicskájuk van. Az egyházi kegytárgyakból is jó néhányat fel tudnak mutatni, például egy kézzel írott 1882-es Énekek könyvét. A gyűjteményük meghatározó részét azonban a festmények adják.

– A gyűjtés iránti szenvedélyem 53 évvel ezelőtt kezdődött el, miután feleségül vettem Etelkát. Feleségem mindenben a partnerem, ugyanolyan lelkesedéssel van a régiségek iránt mint én. Együtt tanulmányozzuk a tárgyak múltját, a festők életét, beletanultunk a régiségek értékbecslésébe, mivel becsüsi vizsgát tettünk, közösen járunk börzékre, vásárokra és vidéken élő gyűjtőtársakhoz. Nagyszerűen megértjük egymást, mindkettőnk számára fontos a múlt értékeinek megőrzése – mesélte Imre.

– A régi korok emlékei már gyermekként vonzottak – tette hozzá Etelka. – Kocsér, Törtel és Jászkarajenő találkozásánál lévő Kutyakaparó csárdában nőttem fel, a szüleim ott voltak csárdások. Ez az a Kutyakaparó, melyről még Petőfi is írt egy verset. Tanyai iskolában tanultam, nagyon szerettem, rengeteg nagyszerű élményem van azokból az évekből. Iskolásként a csárda környékén sok cserépedényre találtam a pusztában, melyek még a betyárvilágból maradtak ott. Szenvedélyesen gyűjtögettem, mert már kislányként is imádtam a kerámiákat.

A szép edények, poharak iránti szeretet nem múlt el, Eta kedvencei a család gyűjteményem belül a különleges üvegpoharak. Emellett
természetesen a festmények, hiszen ő maga is több mint 15 éve fest, számos képpel vesz részt a „Rejtelmek ha zengenek” címmel Szentesen rendezett alkotó pedagógusok évenkénti kiállításain. Díjnyertes alkotása is született. Önálló kiállításaival már többször bemutatkozott Kecskeméten és vidéken is.

Rajztanárként is tanított az egykori kecskeméti Homoki Nagy István Általános Iskolában, tanítványai több rangos, nemzetközi versenyen is
eredményesen szerepeltek. Kollegái számtalanszor mondták neki, hogy ha ilyen kiválóan átadja a tudást a gyerekeknek, ő miért nem
próbálkozik meg az alkotói munkával. Végül 2000 körül ragadott először ecsetet, első önálló kiállítását 2005-ben rendezte meg. A
művészi körökben S. Vágó Etaként vált ismertté.

– Mindig saját élményeimet festem meg a vásznakon. Ez lehet még gyerekkorból, vagy éppen a napjainkból. Emlékszem, gyerekként,
amikor sétáltam haza az iskolából, mindig egy kovácsműhely mellett haladtam el. A fújtató olyan mély benyomást tett rám, hogy egyik
képemen ezt is megörökítettem. Közel állnak hozzám az épületek, a csodálatos tájak és a természet, a virágok, elsősorban ezeket festem
meg.

A Strázsi-gyűjteményben a festmények tárháza nagyon széles. Eta képein túl több Bozsó János kép található a falakon, akivel barátságot
is ápoltak. A Bozsó képek mellett más neves festők képei is a gyűjteményt gyarapítják, mint például Feszty Masa, Schérer Mihály, Piroska János, Petky Sándor.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Fotók: Zsámbóki Dóra
[/caption]

– Bozsó Jánossal jó barátságban voltunk, többször együtt voltunk gyűjtőtúrán is. Rajta kívül is több művészt ismertünk és ismerünk is
személyesen.
Imre a képkereteket maga restaurálja. Nem tanulta sehol, egyszerűen csak ráérzett. Alapszakmája épület- és díszmű-bádogos, talán ennek is
köszönhető a kézügyessége.
A gyűjteményből mindenképpen ki kell emelni a bicskákat. Imrének ma közel 1200 bicskája van, kezdve a pásztorok
igazi bugyli bicskájától a Szeged és Csongrád, valamint az Alföld számos városában készült műves halasbicskák és a vadászjeleneteket
megformáló figurális bicskákig.

Az urak kiváltsága volt a pipázás

A pipák is lenyűgözők. Nemcsak nagy méretük, hanem különleges faragványaik miatt.

– A pipa használata inkább a polgárságot és az urakat jellemezte, csak ők engedhették meg. A legdíszesebb példányok mindegyike báróé, nemes főúré lehetett. Általában fából, cserépből vagy tajtékból készültek. Az első pipámat az 1960-as években még 100 forintért vettem, ami nagy pénz volt akkoriban. Mindig is nagyon tetszettek a pipák, különösen a rajta lévő szép faragványok, minták. A gyűjtői körben gyorsan elterjedt a hírem, hogy nagy híve vagyok a régi pipáknak, így ha valaki ráakadt egy értékes darabra, azonnal szólt. A legrégebbi darabom 1711-ből származik.

– Tíz éve kezdtem el a bicskákat gyűjteni, nagyon gyorsan gyarapodott a számuk. A régi pásztorélet meghatározó eszköze volt a bicska, még a legszegényebbnek is akadt. Régen minden városban volt késes, így rengeteg tájjellegű zsebkés, bicska maradt fenn. A legrégebbi darabjaim az 1900-as évek elejéről származnak. Különlegességnek számít az a bicskám is, melyet az első Orbán kormány idején az a 100 katona kapott, akik mentek ki Pristinába. Miután hazatértek, az egyikük édesapjának ajándékozta a bicskát, akitől később én jó pénzért megvettem.

Imre és Eta nagy álma, hogy gyűjteményüket a nagyközönség is megismerje. Szeretnék, ha egy múzeumban mutathatnák be, mindazt a kincset, amit ők az elmúlt több mint öt évtized alatt összegyűjtöttek. Erre azonban még várniuk kell, de már most tudják, hogyan rendeznék be, mit mi mellé tennének, hogyan mutatnák be az adott korokat.