A keresztény hit szíve Jézus Krisztus föltámadása

– A Hit évét hirdették meg a katolikus egyházban. Mennyire fontos az amit hiszünk, és ahogyan hiszünk?
– A Hit évét tartja a katolikus egyház múlt októberétől, ezen esztendő Krisztus király vasárnapjáig. Nem általánosságban van szó a hitről, ami a mindennapi életben is szükséges, hiszen ha nem hiszünk, nem bízunk meg egymásban, semmilyen emberi közösség nem tud megmaradni, legyen az család, munkahely vagy bármilyen nemzeti közösség. Ez a hit tehát szükséges, de a mi Hit évünk Istenre irányul. Ezért is jelölte ki emeritus pápánk, XVI. Benedek a Hit évét, hogy a hitben erősödjünk. Hiszen lehet erősödni a hitben, mert maguk az apostolok is kérték Jézustól, hogy „növeld bennünk a hitet!”. A hit ugyanis nem hiszékenység, nem babona, vagy valamiféle ezoterika, hanem a hit Isten kegyelme, de ugyanakkor értelemszerű meghódolás is az Isten előtt. Tehát amit mi hiszünk, legyen az teremtő Istenbe, vagy Jézus Krisztusba vetett hitünk, az nem az értelmünk ellen van, nem mintha mindent megértenénk, mert a Szentháromságot nem érti meg az emberi elme, de nincs ellene a mi hitünknek.

– Közeledik a kereszténység legfontosabb ünnepe. Miben áll Húsvét jelentősége?
– Húsvét ünnepéhez legszorosabban hozzátartozik a hit. Hiszen hitünknek a szíve Jézus Krisztus halála és föltámadása. Aki ezt nem hiszi, az lehet, hogy vallásos ember, de semmiképpen sem keresztény. A hit átjárja a mindennapjainkat és az élet nagy problémáit is. A halál kérdése ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. A kereszténység erre azzal válaszol, hogy Jézus halála – ami 33 éves korában történt –, nem volt végérvényes. Sőt, halála és föltámadása nyitott utat az örök életre. Ezt a központi őskeresztény üzenetet ma sokan elutasítják. Nem utolsó sorban azért, mert sokak számára összeegyeztethetetlennek tűnik az újabb tudományok eredményeivel. Tudni kell azonban azt, hogy a természetfölötti élet egy más létrendre való föltámadást jelent és nem egy visszajövetelt erre az életre. Mint ahogyan Jézus Krisztus föltámadása után már a tér és az idő korlátait megszüntette, ugyanúgy szűnik meg a föltámadásban, a föltámadott ember számára a tér és az idő. Tehát az már egy másik létrend, de mint mondtam ez a magva és szíve a keresztény hitnek.

– A keresztények hisznek az örök életben, de alkothatnak-e az emberek örökkévaló dolgokat?
– Azt mondja Szent Pál apostol: ha nincs föltámadás, nincs örök élet, akkor hiábavaló a mi hitünk, akkor együnk-igyunk, mert holnap úgyis meghalunk. Előbb-utóbb mindenkinek számot kell vetni a földi elmúlással és a halállal. Kortársaink halnak meg, tőlünk fiatalabbak távoznak közölünk és az nem vigasztalás, hogy olyan nagy dolgokat alkottunk, hogy az majd túlél bennünket, ami az  „öröklétet” biztosítja számunkra. Kérdezem én erre, hogy ki olvassa ma Horatiust, – aki költészetében gondolta magát „ércnél maradandóbbnak” – vagy egyáltalán ér-e az valamit Horatiusnak, hogy őt olvassák? A korábbi időszakokban eszmék továbbélésében hitte az emberiség egy része az örökkévalóságot. André Marlaux francia filozófus egyik regényében leírta, hogy amikor egy fiatal anarchista halálos lövést kapott, társai azzal vigasztalták, hogy „az ügyünk győzedelmeskedik, nincs halál”, mire ő így válaszolt: „tudom, hogy nincs halál, de én most akkor is meghalok”. Tehát ez nem lehet számunkra vigasztalás, de még az sem, hogy majd valaki az utódokban élve marad meg, hiszen az is tény, hogy egyszer vége lesz ennek a világmindenségnek is, amiben vagyunk. Kérdezem én, hogy üköregapánk üköregapjáról mit tudunk? Vélhetően semmit, ha csak nem vagyunk arisztokraták, ahol feljegyezték, hogy kik voltak az ősök. Igazi örök élet csak akkor van, ha személyesen is részesülünk belőle.

– Hogyan válhatunk hívővé?
– A hitnek a kérdése mindig foglalkoztatta az embereket. Goethe mondta azt, hogy „a hitigazságokat ismerem, de hinni nem tudok”. Tehát itt nem csak arról van szó, hogy a Credot megtanulom és elmondom, hanem arról, hogy azt belülről is elfogadom. Hogy a hit melyik formájában közelít meg engem, illetve hogy milyen dolgok váltják ki, abban lehetnek különbségek. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Tamásnak meg kellett tapogatni Jézust, Péternek és Jánosnak elég volt az, hogy látták az összehajtott lepleket, Mária Magdolnának találkoznia kellett vele, tehát a hitnek sok kiváltó oka lehet. Lehet az is, hogy látunk egy olyan embert, aki a szenvedéseit is úgy fogadja el, hogy az fölötte van emberi erőnek. Batthyány-Strattmann Lászlóról, a boldoggá avatott orvosról mondják, hogy kegyetlen szenvedések közepette halt meg, de nagy hittel. Az a kollégája, aki ugyan nem hitt, de látta a halálát azt mondta, itt egy szent halt meg, van Isten, van örök élet. Nem tudjuk, hogy melyik szinten és milyen momentumok váltják ki bennünk a hitet. Húsvét ünnepe ezért is nagyon fontos a keresztények számára. A húsvétot manapság már erősen körülveszik a népszokások, néha már-már el is takarják annak lényegét, de pontosan erre van az egész nagyböjt, a nagyhétnek a liturgiája, hogy a lényegre koncentráljon, kezdve az utolsó vacsorától, a keresztfeszítésen át Krisztus eltemetéséig és föltámadásáig. Krisztus föltámadása az örvendetes hír a mi számunkra, hiszen a lidérces nagy félelmünket, hogy a halállal minden megszűnik, ezt oldja fel.

– Hiszünk-e egyáltalán manapság egymásnak?
– Ez bizony az alapja mindennek. Itt kezdődik minden, hiszen az apostolok hite ezen a tanúságtételen múlott. Pascal, a nagy természettudós, aki vallásfilozófus is volt, kereste, hogy mi az a momentum, hogy elhiggye Krisztus föltámadását. Az üres sír, vagy az hogy megtalálták a lepleket? Pascal erre azt a választ adta, az apostolokra gondolva: „hiszek a tanúknak, akik életüket adták tanúságukért”. A hit ezeken a tanúságtételeken keresztül ért el bennünket is és ez az összetartó ereje az egyháznak is, s ez az evangéliuma, amit kétezer év óta hirdet, hogy van föltámadás és van örök élet.

– Ferenc pápa első szentmiséjén arról szólt, hogy őrizzük meg a teremtett világot, legyünk egymás őrzői, merjünk jók és gyengédek lenni. Meg tudunk-e felelni mindezeknek?
– A mindenkori Káinok, azt szokták minderre mondani, hogy őrzője vagyok én a testvéremnek? Sok ember, főként a városi létben abszolút figyelmetlenül él, s bezárkóznak a maguk kis életébe. Megtörténik az is, hogy emberek halnak meg úgy egy panelházban, vagy évek óta betegeskednek, miközben a mellettük, vagy egy emelettel lejjebb-följebb élők semmit sem tudnak róluk. Minél többen vannak egy településen az emberek, annál magányosabbak. Az a csoport, akivel együtt élek, legyen az család, iskola, munkahely, ha legalább ott odafigyelek a másikra, ez már az őrzés. Szem is kell hozzá, mert ha odafigyelek és segítek, amikor meglátom, hogy rossz útra tért egy fiatal, vagy észreveszem, ha bajba került egy öreg és segítséget kíván, akkor már ez is őrzés. Az is része mindennek, ha megosztják egymás között az örömeiket, ha örülünk annak, ha másnak is sikerült valami. A közösség kialakítása az őrzés által, az nagyon fontos. Sajnos, azonban egyre gyakrabban tapasztalni, hogyan nevelkednek fel a gyerekek. Ma már nem csak az apjuk hagyja el őket, a családot, hanem sok esetben az anyjuk is, s így ezek a legszorosabb vérségi kapcsolatok sem kötik már össze az embereket. A világban, ennek a borzasztó magára maradottságnak, önzésnek egyik orvossága lenne az, hogy keressük az összetartozást, a szolidaritást, a testvériséget.

– Az unió, amihez nemrégiben csatlakoztunk sem mutat túl sok jó példát ezen a téren...
– Szerintem mindennek racionális okai vannak, mégpedig az, hogy eltértek az alapító atyák szellemétől. Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi, Robert Schuman mélyen hívő, elkötelezett, meggyőződéses katolikus emberek voltak, akik úgy keresték a népeikkel a kapcsolatot, hogy példát mutattak arra, hogy az összetartozásuk nem a gazdasági „szén- és acélközösség nevezőin” nyugszik, hanem annál sokkal többen. Ők elmentek lelkigyakorlatra is mielőtt megegyeztek volna. Mikor csinálják meg ezt a mostani brüsszeli politikusok, hogy döntéseik előtt elmennek egy kicsit meditálni? A gazdaság válságát csupán gazdasági módon megoldani nem lehet, hiszen hátterében van az erkölcsi válság és a hitközömbösség. Ehhez kevés a civilizáció, de még a kultúra is. Meggyőződésem, hogy ezen változtatni, megoldást találni csak úgy lehet, ha visszatérünk az Evangélium üzenetéhez. 

Tapodi Kálmán -->