A jó tanár olyan, mint egy jó színész

Kis Miklós népszerűségét számomra egyértelműen bizonyította, hogy azon a napon, amikor az interjút készítettem vele, egymás után hat órája volt a tizenharmadikos pék-cukrászokkal, akik egyáltalán nem bánkódtak emiatt. Ellenkezőleg, örültek neki! Pedig Miklós elmondása szerint, ha a helyzet megköveteli tud nagyon kemény is lenni.

– Alapvetően lazább típus vagyok, de van amikor az asztalra kell csapni. Az alkalom szüli a helyzetet, minden osztály, minden óra más. Szerintem egy jó tanár olyan, mint egy jó színész. Ha kell, tud improvizálni, szerepet váltani. Ha kell, szigorú. Ha kell, jóságos – összegezte Miklós már a beszélgetés elején. (Az első tanórát végignézve szigorúságot nem tapasztaltam. Csak azt láttam, hogy az órát fiatalos lendülettel, humorosan vezényli.)

Mint a legtöbb nyolcadikos diáknak Miklósnak sem volt elképzelése arról, hogy mi legyen felnőttként. Józan ésszel gondolkodva, úgy döntött gimnázium helyett inkább szakmát tanul és leérettségizik. Így került Nagykőrösre a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakképző Iskolába, ahol élelmiszeripari szakterületen szerzett érettségit. Mivel elég jó tanuló volt, a Toldiból egyenes út vezetett a Szegedi Élelmiszeripari Főiskolára, ahol szintén könnyedén és gyorsan tanult. Ezért, az élelmiszeripari mérnök képzés mellett bevállalta a mérnök tanári szakot is. Így két diplomával a zsebében kezdte meg önálló, felnőtt életét. Főiskola után több munkahelyre is beadta a jelentkezését, pályakezdőként a munkaügyi hivatalba is bejelentkezett. Mivel minél hamarabb dolgozni szeretett volna, végül feladott egy hirdetést, és már másnap hívták is. Így helyezkedett el kezdő mérnökként egy makói csokoládégyárban.

– Nem volt egy leányálom. Naponta több mázsa fondant és gumicukrot főztem. Fizikailag és szellemileg egyaránt ki kellett vennem a részem a munkából, nem is bírtam sokáig. De nagyon sokat tanultam ott, azóta is építkezek abból a tudásból. Ezt követően tovább folytatódott az útkeresés. Épp pizzafutárként dolgoztam Szegeden, amikor felhívtak a félegyházi munkaügyi központból, hogy már másnap mehetnék tanítani a Mezgébe. Mivel ősz volt és hideg, a motoron már nagyon fáztam, elfogadtam az ajánlatot. Visszaköltöztem Szegedről Petőfiszállásra a szüleimhez és élelmiszeripari mérnöktanár lettem. Kezdetben nagyon furcsa volt, hogy a diákok szinte egyidősek velem, sőt voltak idősebbek is a technikusképzésen. Aztán megszerettem a tanítást, a gyerekeket, a közösséget és itt ragadtam – ecsetelte Kis Miklós.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Kezdetben gumicukrot főzött a népszerű mérnöktanár
[/caption]

– Úgy gondolom, senki nem készül szakmai tanárnak. Erre egyrészt a sors viszi az embert, vagy születni kell rá. Mert, ha valaki megszerezte a mérnök diplomáját nagyobb az esély arra, hogy mérnök is marad. Hiszen ott biztosan jobban keres, mint pedagógusként. Kezdetben bennem is többször megfordult, hogy inkább a mérnöki pályát választom, ám időközben rájöttem, hogy ez az én utam. A feleségem is ennek az iskolának köszönhetem – tette hozzá Miklós.

Arra kérdésre, hogy mégis mi tartja a pályán, nem tudott egyértelmű választ adni. – Nagyon kevés a sikerélmény. Nincs motiváció, sem anyagi, sem erkölcsi elismerést nem kapunk. De még olyan is ritkán akad, aki megveregetné a vállunkat. Mindenkinek magának kell megtalálnia a munkája szépségét. Engem örömmel tölt el a gyerekek sikere. Ez motivál. Az elmúlt hat évben például négyszer nyertünk országos versenyt a hentes tanulókkal. Az utóbbi két évben pedig a pék-cukrász diákok hoztak országos győzelmeket a szakmai versenyekről. Ezek az eredmények jelentik nálunk a vállon veregetést. Így derül ki igazán, hogy jó, amit csinálsz. Ehhez azonban fontos, hogy megtaláljuk a közös hangot a tanulókkal. Ugyanakkor nagyon fontos a szülői biztatás is. 

– Napjaink egyik legégetőbb problémája, hogy kevés a jó szakember. Hogyan lehet megszerettetni a fiatalokkal egy-egy szakmát?
– Azt gondolom, hogy ez elsősorban a diákokon múlik. Ha valamelyik úgy dönt, hogy ezt nem akarja csinálni, akkor azzal nem lehet megszerettetni a szakmát. Mert, ami kötelező azt általában senki nem szereti. A szakma szeretete nem az iskolában forrja ki magát. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok sokszor csak később jönnek rá, milyen jó, hogy szakma van a kezükben. Ám, aki idáig eljutott, azok többsége külföldre megy dolgozni, mert ott sokkal több fizetést kapnak. Akik mégis itthon maradnak, azok Félegyházán is nagyon jó eséllyel el tudnak helyezkedni. Ez annak is köszönhető, hogy jó kapcsolatban állunk a helyi élelmiszeripari üzemekkel, ahol a gyakorlati képzést is biztosítjuk a gyerekek számára. Komoly problémának látom, hogy sok fiatal kevés munkával, gyorsan akar eredményt elérni. Nem szeretnek küzdeni. Nagyon kevés az olyan vállalkozó szellemű fiatal, aki kitart a tervei, a munkája, a szakmája mellett. Persze vannak jó példák is. Mint például volt diákunk: Kovács János cukrász, aki kitartásával a világ élvonalába került. Nagyon nehéz motiválni a diákokat. Legtöbbször csak a személyes példamutatás az eredményre vezető. Ezért én is folyamatosan képzem magam. Mivel technikusoknak tizenöt szakterületet tanítok, mindig van mint tanulnom. Azt szeretnénk a kollégákkal elérni, hogy a diákok büszkék legyenek a szakmájukra, büszkék legyenek arra, hogy Mezgében tanulnak.