Akikre rámosolygott az Isten

Kitti és András hiába próbálkoztak éveken keresztül, nem fogant meg a kisbabájuk. Közben világra jött egy kisfiú, akiről lemondott a szülőanyja. Az égiek pedig úgy intézték, hogy hármójuk sorsa közös legyen. Így Varga-Mosolygó Gellért örökbefogadó anyukájával és apukájával együtt első karácsonyát várja. Náluk a szeretet ünnepe maga a valóra vált álom!

– Nincsenek véletlenek, mindennek meg van a maga oka. Tudom, azért nem született kisbabánk, hogy Gellért legyen a mi kisfiúnk – kezdte történetüket túláradó boldogsággal dr. Vargáné Mosolygó Kitti, Gellért anyukája. – Bár mindketten egészségesek vagyunk, éveken keresztül próbálkoztunk, hogy kisbabánk szülessen. Öt inszeminációnk is volt, de hiába. Aki nem járt hasonló cipőben, az nem is tudhatja milyen érzés hosszú éveken át hónapról-hónapra reménykedni, hogy talán most tényleg sikerült, a pocakomban van a kisbabánk! Mindannyiszor elhittem, hogy végre kismama vagyok. Ilyenkor tervezgettük, vajon melyikünkre hasonlít majd, hogy fogjuk elmondani a családnak a nagy hírt. Aztán újra meg újra kiderült, hogy mégsem vagyok kismama. Közben pedig folyamatosan őrlődtem azon, hogy miért nem vagyok képes szülni. Az járt a fejemben, miért pont velünk történik ez? Lesz-e egyáltalán gyerekünk? Ugyanakkor hiszek a lelki okokban, így abban is, biztosan befolyásolta mindezt, hogy világ életemben rettegtem a szüléstől – magyarázta őszintén Kitti, aki azt is elmondta, környezetükben többen is megdöbbentek azon, hogy úgy döntöttek, nem akarnak lombikprogramban részt venni. Két éve egy váratlan találkozás segítette a sorsukat.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Kitti örökítette meg ezt a mosolygós pillanatot
[/caption]

– Budapestre mentem egy megbeszélésre, ahol találkoztam egy kétéves kislánnyal és az apukájával, aki épp olyan idős, mint a férjem. A kislány láthatóan imádta őt és tisztára olyan volt, mint az apukája. Másnap azonban megtudtam, hogy bármennyire is hasonlítanak, a kislányt örökbe fogadták. Azt éreztem, hogy ez egy jel! Meglátogattuk a családot, hogy általuk is barátkozhassunk az örökbefogadás gondolatával. Miután tőlük hazajöttünk, éjfél körül teljes egyetértésben elhangzott a mondat: nem szeretnénk lombikozni, mi örökbe szeretnénk fogadni egy kisbabát. Számomra is érdekes, de innentől kezdve nem ábrándoztunk vér szerinti gyerekekről és a családunk is pozitívan fogadta a döntésünket. Velünk együtt várták az új családtagot. Jelentkeztünk a Területi Gyerekvédelmi Szakszolgálatnál, ahol megtudtuk, mit kell tenni az örökbe fogadáshoz. Az Ágacska Alapítványnál végeztük el a kötelező tanfolyamot, ahol felkészítettek bennünket a ránk váró helyzetekre. A tanfolyamon nagyon sok mindent megtanultunk. Előtte például elítéltem azt az anyát, aki örökbe adja a gyermekét. Ma az ellenkezőjén vagyok felháborodva. Napjainkban ugyanis az az általános vélemény, hogy hogyan képes erre egy anya? – hangsúlyozta Kitti.

– A tanfolyam után még hosszú pszichológiai teszt várt ránk, beszélgetés a pszichológussal, környezettanulmány az otthonunkban, majd megkaptuk a dokumentumot, hogy örökbefogadó szülők lehetünk – vette át a szót András. – Berendeztük a kicsi szobáját, megvettük a ruhákat, bepakoltunk a bőröndbe, amivel érte mehetünk a kórházba. És elkezdődött a várakozás. Bár tudtuk, hogy évek is eltelnek majd mire megszületik a kisbabánk, már az első perctől kezdve mindenhová vittük a telefont, mert hátha pont most hívnak bennünket. Idén tavasszal érkezett az a bizonyos telefonhívás.

– Rohantunk volna a kórházba, de másnap reggelig ki kellett bírnunk – folytatta történetüket Kitti. – Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először megláttuk a kisfiunkat. Békésen aludt, mi pedig elárasztottuk a könnyeinkkel, a simogatásunkkal. A mai napig könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, amikor először a kezemben tarthattam. Amikor azt éreztem, hogy anyuka vagyok. Hogy igazi család lettünk! Szívünk szerint azonnal hazavittük volna, de hét napot várnunk kellett, hogy a hivatalos papírok elkészüljenek. Utána hetekig csak könnyezve tudtam etetni is, annyira túlcsordult bennem a boldogság. Igyekeztünk nem is gondolni arra, hogy az érvényben lévő hazai törvények szerint hat hétig meggondolhatja magát a szülőanya és visszakérheti a gyermekét. Amikor végre letelt a hat hét, csak sírtam és sírtam a megkönnyebbüléstől. Gellértet titkosan fogadtuk örökbe, így nem ismerjük az életadó anyukáját, akinek nagyon hálásak vagyunk. Biztosan nyomós oka volt arra, hogy úgy döntött, örökbe adja a gyermekét. Míg élek, hálával gondolok rá – mondta elérzékenyülten Kitti és hozzátette: Gellértnek van egy tejanyukája is, Bitó-Galló Orsolya, akinek szintén nagyon hálásak vagyunk. 

– Gellért nem a vér szerinti gyerekünk, de mi vagyunk az igazi szülei. Természetesen tudni fogja, hogy örökbe fogadtuk őt. Már most is mondogatjuk neki mindketten: tudod mi örökbe fogadtunk téged és örökké szeretni fogunk! Sokszor beszélünk arról a férjemmel, hogy Gellért megérkezése a legjobb, ami velünk történhetett. A boldogság, amit tőle kapunk, leírhatatlan. Így kellett történnie, hogy ő nem a pocakomból, hanem a szívünkből született. És hogy nincsenek véletlenek, arra a legjobb bizonyíték számunkra, hogy Gellért napra pontosan két évvel azután született, hogy imádott anyukám a mennyországba költözött. Biztos vagyok benne, hogy ebben az anyu keze van – mondta határozott meggyőződéssel dr. Vargáné Mosolygó Kitti.