Hírek

2011.01.04. 05:24

Kormányunk harcban áll

Bár tisztában vagyok azzal, hogy Orbán Viktorék nem az elsők és nem is az utolsók a történelemben, akik semmit sem okultak a múltból (lásd a francia trónra visszatérő Bourbonokat, akik Talleyrand szerint „semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek”), magam sokáig azt hittem, hogy a választások során kétharmados parlamenti többséget szerző párt ebben a ciklusban nem azt a konfrontatív politikát folytatja majd, amely az első Orbán-kabinetet jellemezte, és amivel mind bel-, mind külföldön oly sok ellenségre sikerült szert tenni.

Stanga István

Ha Hérakleitosz, az ókori görög filozófus ismerte volna Orbán Viktort és a Fideszt, bizonyára eszébe se jut leírni a „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” mondatot, hiszen a nyolc esztendei pauza után újból hatalomra jutó kormánypárt nap mint nap bizonyítja, hogy képes ugyanazon hibákat megismételni, amelyeket 1998 és 2002 között már elkövetett, és amelyek akkor a bukását okozták. És bár tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Orbánék nem az elsők és persze, nem is az utolsók a világtörténelemben, akik az ég adta világon semmit sem okultak a múltból (lásd a francia trónt újból elfoglaló Bourbonokat, akik Talleyrand szerint „semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek”), magam nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a választások során kétharmados parlamenti többséget szerző párt ebben a ciklusban nem azt a konfrontatív politikát folytatja majd, amely az első Orbán-kabinetet jellemezte, és amivel mind bel-, mind pedig külföldön oly sok ellenségre sikerült szert tenniük. Ám mivel egy folytonos küzdelemre nevelt politikai erőt legalább olyan lehetetlen „béke üzemmódra” átállítani, mint egy oroszlánból vegetáriánust nevelni, azt kellett tapasztalnom, hogy Orbánék nemhogy nem hagytak fel a csatározásokkal, de a korábbinál is sokkal több frontot nyitottak. Félreértés ne essék, itt most egyáltalán nem az olyasféle ütközetekről beszélek, amelyek egy-egy ország irányításával szükségszerűen együtt járnak, s amelyeket minden kormánynak vállalnia kell, hanem az önmagáért való háborúskodásról, a fölösleges „izmozásról” vagyis azokról a konfliktusokról, amelyek „győzelem” esetén sem hoznak igazán sokat a konyhára (rendszerint többe kerül a leves, mint a hús), ám amiket az esetek döntő hányadában egyszerűen nem is lehet megnyerni.  

Hogy egész őszinte legyek, én az értelmetlen harcok közé soroltam már a hazánkban lévő multinacionális vállalatok jó részével való „meccselést” is, hiszen ha az világos is, hogy a leginkább a mai népszerűsége eltűnésétől rettegő kormánypárt sokkal szívesebben hajt be pénzt a Magyarországon dolgoztató mammutcégektől, mint mondjuk a szavazati joggal rendelkező Nagy Pali bácsitól és Kiss Mari nénitől, azt az istennek se vagyok hajlandó megérteni, hogy a „válságadó”-nak keresztelt sarcot miért ilyen módon – gyakorlatilag bármiféle egyeztetés nélkül – és miért ilyen stílusban kellett bevezetni. (Szerintem ugyanis ezeknek „köszönhető” az a levél is, amit 13 multi – így például az Allianz, az E.ON, az RWE, a Telekom, a Baumax, az OMV, a Spar, az AXA, az ING, az Aegon – küldött az Európai Bizottságnak, kérve, hogy az „indítson eljárást Magyarország ellen” az uniós szabályok megsértése miatt.) Aztán ott van a Fideszt, no, és az országot a világ sok  befolyásos lapjának a címoldalára juttató médiatörvény, amely szerintem megintcsak iskolapéldája az erőfitogtató lúzerségnek, hisz a kétharmados országgyűlési többség és a közmédia megszállása mellett nagyon finoman fogalmazva is indokolatlannak tűnik a sajtó megfélemlítésének szándéka, amely vállakozás ráadásul meglehetősen kevés sikerrel kecsegtet..., már  persze, ha nem tekintjük „eredménynek”, hogy a brit Observer „ronda kis állam”-nak minősít minket, avagy hogy a német Spiegel szerint „Orbánból gátlástalan hatalmi politikus lett”. És noha a kontraproduktív szkanderezés számos más példáját hozhatnám még (a többi között az Ice-T-sztorit, ami legfeljebb arra volt jó, hogy Szalai Annamáriáékon röhögjön a világ), nem teszem, ugyanis ennyiből is jól látszik, hová vezet, ha valaki – az álságos  nyilatkozatai ellenére – nem együttműködni, hanem „verekedni” akar. Az aztán már egy külön kérdés, hogy csak a hülye nem méri föl rendesen az erejét.

Ezek is érdekelhetik