Éljen március 16.!

Be kell vallanom, egykor nagyon szerettem a március tizenötödikéket..., és nemcsak azért, mert ez a jeles nap számomra valahogy a megújulást, a fiatalságot, no, meg persze, a közelgő tavaszt is jelentette, hanem mert mindenkor úgy éreztem, ez azon kevés ünnepek egyike, amelyeknek az e hazában élők mindnyájan egyformán, fenntartások nélkül képesek örülni, gondolkodjanak bárhogyan is a világról, legyenek bármilyen ideáljaik és céljaik, valljanak akármilyen értékeket is a magukénak. Így aztán hosszú éveken keresztül jószerivel nem is akadt olyan március 15-e, amely ne az 1848-as események valamelyik nevezetes helyszínén talált volna..., hol a Múzeumkertben hallgattam a szónokokat és néztem a műsort, máskor újságíró kollégákkal múlattuk az időt a híres Pilvaxban, megint máskor a budai vár történelmi hangulatot árasztó épületei között sétálgattunk. Szó, ami szó, nagyon szép idők voltak. Voltak..., merthogy egy ideje már nem egyszerűen otthon, családi körben töltöm ezt a napot, hanem igyekszem magam – amennyire lehetséges – elzárni az odakinn zajló eseményektől, és úgy tenni, mintha észre sem venném, hogy valamikor valakik pofátlan módon ellopták tőlem-tőlünk ezt a gyönyörű ünnepet. Igen, ellopták, mert bár fizikailag itt van és létezik március 15., mindaz, amit lelkileg jelentett, végérvényesen (?) a múlté. Mert hiszen ki is tudna érzelmileg-hangulatilag azonosulni egy olyan nappal, egy olyan nemzeti „ünneppel” amely már réges régen nem együvé tartozásról, valamint közös örömről szól, hanem rohamrendőrök masírozásáról, kordonokról és vízágyúkról, amelyen az számít a legfontosabb hírnek, hogy hol és hány Molotov-koktélt, tojást, zászlórudat, és tudom is én, még mi mindent koboztak el az emberektől, amelyen nem Petőfit, Vasvárit és Jókait emlegetik, hanem Toroczkait és Budaházyt, amelyen nem a beszédek legszebb gondolatait idézik, hanem a tüntetők jelszavait, és amelyen csak és kizárólag azoknak van (lehetett) okuk az örömre, akiknek sikerült minél nagyobb botrányt csinálniuk. Nem, ez valóban nem ünnep, különösen pedig nem az én, nem a mi ünnepünk. És még csak abban sem lehetünk biztosak, hoigy valaha is visszakapjuk-e majd ezt a napot. Dehát reménykedjünk. Addig is éljen március 16.!