Hírek

2008.10.27. 12:17

Ripacsok

Egy valamire való politikusba egyfelől majd' annyi exhibicionizmus szorult, mint mondjuk egy filmsztárba, másfelől pedig azoknak, akiknek az (is) a mesterségük, hogy embereket befolyásoljanak (meggyőzzenek, mozgósítsanak, hadd ne mondjam: manipuláljanak), bizony a színészi eszközök sokaságát is fel kell vonultatniuk.

Stanga István

Miután nem szeretnék csalódást okozni a magyar filmek kedvelőinek, így gyorsan elmondom, hogy a „Ripacsok” cím (bármilyen furcsa is) nem Sándor Pál 1981-es, igazán nagyszerű alkotására utal, hanem arra az interjúra, amelyet Áder Jánossal készített a Magyar Nemzet, s amelyben a parlament fideszes alelnöke rendesen kiosztotta a kormányfőt. És most természetesen nem az olyan kijelentésekre gondolok, miszerint Gyurcsány Ferenc a lehető leggyorsabban adja át a helyét egy, a válság kezelésével megbízott és arra alkalmas kormánynak, sőt, még csak nem is arra, hogy a miniszterelnök egyfajta marketingpolitizálást folytat, hiszen a politikai marketinget ma már a világ legeldugottabb országaiban sem nélkülözik (igaz, ha nincs teljesítmény, csodákra ez sem képes), hanem a kormányfő jellemét, személyiségét érintő, hízelgőnek aligha nevezhető megjegyzésekre..., jelesül, hogy Gyurcsány egy ripacskodó kalandor, aki „ha kell, táncol, ha kell, könnyeivel küszködve áll a nyilvánosság elé, ha kell, keblére öleli az ellenzéket is, de mindig szerepet játszik”. Nos, hadd szögezzem le rögtön, hogy – a „kalandor” minősítést kivéve – úgy hozzávetőlegesen egyetértek Áderrel, nem utolsó sorban azért, mert Gyurcsány nem egy (köz)szereplése nekem is egyfajta színészi játékot juttatott az eszembe. És bár ezek között voltak jobban sikerült alakítások (tánc a dolgozószobában), voltak közepesek (a legvadabb ellenfelekkel is kiegyezek a válság leküzdése érdekében), és persze, voltak csapnivalóak is (alig bírom megállni, hogy ne zokogjak), a kérdés számomra nem az,  kap-e valamikor Oscart a magyar kormányfő, hanem hogy az ilyen-olyan szerepformálások (de ha úgy tetszik: ripacskodások) mennyire tartoznak hozzá a politikusi pályához.

Hát, meggyőződésem szerint nagyon. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy valamire való politikusba majd'' annyi exhibicionizmus szorult, mint mondjuk egy filmsztárba, hanem sokkal inkább arról, hogy azoknak, akik rendre tömegek előtt lépnek fel, akiknek az (is) a mesterségük, hogy embereket  befolyásoljanak (meggyőzzenek, mozgósítsanak..., hadd ne mondjam: manipuláljanak), bizony a színészi eszközök sokaságát is fel kell vonultatniuk. Utalhatnék itt az olyan, már-már klasszikusnak számító produkciókra, mint Hitler avagy Mussolini szónoklatai, de akár azokra a néhány évvel ezelőtti alakításokra is, amelyek révén Gorege W. Bushnak és Tony Blairnek sikerült elhitetniük a választóikkal, hogy Irakban lépni se lehet a sok-sok vegyi fegyvertől, így aztán a Szaddám Huszein elleni háború elkerülhetetlen. És persze, itt vannak a hazai példák. Vagy voltak olyanok, akik csak egy másodpercre is elhitték, hogy az egykori FKgP-szeánszokon vöröslő fejjel ordítozó rózsadombi kisgazdavezér az életben is olyan, mint a szónoki emelvényen? Esetleg, hogy Rogán Antal valóban az a véresszájú ifjú harcos, akinek annak idején mutatkozott, és aki úgy csinált, mintha négy-öt kommunistát fogyasztana reggelire? Aztán az elmúlt két évtizedben már ezer és egy arcát mutató Orbán Viktor vajon nem folyamatosan szerepeket játszik? No, és ha már a miniszterelnöki „ripacskodás” kapcsán eljutottunk a Fidesz elnökéig..., kettejük között mostanság talán éppen az a legnagyobb különbség, hogy az Orbán-alakításokat ez idő tájt többen tartják hitelesnek.   

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!