Pisztoly a falon

Miután az élet – hála istennek – a legtöbb alkalommal nem a dramaturgia ősrégi szabálya szerint működik, miszerint a színpadi szoba falán függő  pisztolynak el is kell sülnie, így nem gondolom, hogy a május 1-jei városligeti incidenssel a kelleténél többet érdemes foglalkozni. Mert bár tényleg nem mindennapos, hogy van egy barom, aki (saját bevallása szerint ittasan) játékpisztollyal hadonászik a kormányfő közelében, mégsem hiszem, hogy akár Gyurcsány Ferenc, akár más magyar  politikusok élete komoly veszélyben lenne. És ez még akkor is igaz, ha jól tudjuk, hogy magányos megszállottak mindenkor akadhatnak, amiként azt is, hogy a politikai színpadon mozgó szereplők fenyegetettsége az elmúlt időszakban idehaza is megnövekedett. Ám a kérdés számomra korántsem az, hogy a fokozottan védett személyek körül nyüzsgő „napszemüvegesek” milyen hatásfokkal hárítanak el egy-egy közvetlen támadást, hanem az, vajon kire számíthatnak azok a politikusok, akik nem a reflektorfényben dolgoznak, ám akiket a közelmúltban több ízben próbáltak meg máig ismeretlen tettesek megfélemlíteni.

Normál helyzetben a válasz abszolút kézenfekvő lenne (hát, miért tartunk  fegyveres testületet?), csakhogy a dolog kicsit bonyolultabb, már amennyiben a magyar rendőrségnek eddig szinte semmilyen sikerélményben sem volt része a többek által csak terrorakcióknak minősített bűncselekmények elkövetőinek felderítése során. És ha innen nézem az ügyet, kénytelen vagyok igazat adni a parlament honvédelmi és rendészeti bizottsága fideszes elnökének, Lázár Jánosnak, aki a minapi zárt ülésük után (amelynek témáját éppen a politikusokat ért támadások adták) azt nyilatkozta, a „...rendőrség nem azt a benyomást keltette, mintha ura lenne a helyzetnek”,  no, meg azt, hogy „...ebben az országban bármi megtörténhet”. Mert ha figyelmen kívül is hagyom azt a tényt, hogy egy ellenzéki honatya nyilvánvalóan nem élteti a kormány által felügyelt szervezeteket, akkor is van néhány olyan kérdés, amelyre a rendőrségnek és a titkosszolgálatoknak egyszer azért csak illene válaszolnia. Így például arra, megtudjuk-e valaha, kik dobtak Molotov-koktélokat szocialista és liberális politikusok otthonaira, kik tettek gyakorló kézigránátokat néhány Fidesz-iroda közelébe, kik lőttek rá Hiller István házára, kik verték össze Csintalan Sándort, létezik-e a Magyarok Nyilai nevű szervezet, és egyáltalán...., miért van az, hogy ezekben az ügyekben soha egy tapodtat sem sikerül előrelépni.

Az e téren elkönyvelt kudarcok annak fényében még érdekesebbek, hogy tudniillik az egyenruhások vezetői a bő két héttel ezelőtti rendőrnapon hosszan is kitartóan ünnepelték önmagukat, s sorolták a nagyobbnál nagyobb, a szebbnél szebb számokat (hiába, a testület még mindig a statisztika bűvöletében él)..., holott ugyanilyen erővel lehettek volna akár szerények is. Főként azért, mert okuk is lenne rá.