Napi ötszáz forintból

Őszintén mondom, fogalmam sincs arról, voltam-e igazán szegény az eddigi életem során, az azonban tény, hogy soha nem tartottam magam annak. Sem pályakezdő újságíróként, amikor a feleségemmel albérletről albérletre vándoroltunk, s olyasmikről, mint autó, nyaralás, pláne meg saját otthon, egyszerűen nem is álmodhattunk, de akkor sem, amikor megszületett az első gyermekünk, s immár azt is kétszer – sőt, inkább háromszor – meg kellett gondolnunk, hogy a tudom is én, hány csomag eldobható pelenka megvásárlása mellett vagy két szem májusi paradicsom belefér-e a család havi költségvetésébe (többnyire nem fért bele). Lényeg a lényeg, bár egyáltalán nem dúskáltunk az anyagi javakban, nem éreztem úgy, hogy nélkülöztünk volna. És mivel nem tapasztaltam meg, hogy milyen valóban az egyik napról a másikra élni, így elképzelnem sem könnyű (nemhogy átérezni), milyen is lehet annak a 3-3,5 millió magyarnak a sorsa, akik a létminimum küszöbén (vagy éppen a létminimum alatt) élnek, különösen pedig annak a mintegy 1,2 millió embernek, akiket az úgynevezett mélyszegénység jellemez, akik napi 500-1000 forintból (nem ritkán ennél is kevesebből) tengődnek, s akikkel meglátásom szerint igazán a kutya sem törődik.

Mert bár a hazai politikusok egyike sem mulasztja el soha, hogy – a középosztály megerősítésének szükségessége mellett – a legelesettebbekről is megemlékezzen, reális, konkrét, a lózungokon túlmutató programot egyikük sem tett le az asztalra. Nem beszél ilyesmiről a szocialista párt, noha a baloldalnak – elvben  – történelmi küldetése lenne ezen rétegek felkarolása, nincs erre vonatkozó kormányzati elképzelés (az új tulajdonosi program a „napi 500 forintos embereknél” szóba se kerülhet), a sokáig a koalíció tagjaként ügyködő szabad demokraták pedig még csak ki sem ejtettek olyan szavakat, mint „szegény, szegénység”. De nem nagyon hallhattunk ilyesmiről a kereszténydemokratáktól sem (holott – ha valahol – e téren nekik  különösen érzékenységet kellene mutatniuk), akárcsak az MDF-től (amely kizárólag a középrétegekre koncentrál), és a Fidesz is csupán annak meghirdetéséig jutott el, hogy a szegények „...és a magyar középosztály között létre kell hozni egy történelmi szövetséget” (ami ugye, kézzel fogható segítségnek igen kevés). Márpedig a politika hathatós támogatása nélkül ennek a több mint egymillió honfitársunknak egyszerűen esélye sincs arra, hogy valaha is emberhez méltó életet éljen.   

S hogy mindez magára a demokráciára is milyen komoly veszélyt jelent, arra nézvést álljanak itt a kérdés egyik legjobb ismerőjének, Ferge Zuzsa szociológusnak a szavai: „A reménytelenül szegények kiiratkoznak az állampolgári létből: semmilyen jogot nem gyakorolnak, talán nem is ismernek. Minden energiájukat leköti, hogy túléljék a belátható perceket, órákat, napokat. A köz iránti kötelességeikről beszélni értelmetlen, hiszen helyzetüket a közfelelőtlenség hozta létre.”

Stanga István -->