Stotz és társai

Bár magam az első között foglalkoztam ezzel az úgynevezett megfigyelési históriával, most kezdem egyre inkább úgy látni, hogy az ügy – túl azon, hogy a számos, konkrétnak tűnő információ ellenére is éppen olyan zavaros, mint volt a legelején – kifulladóban van. Mert hiába is olvassa el az ember a botrányosnak tűnő esetet megszellőztető napilap, illetve az egyik online hírportál által közzétett írásokat (amelyek egy titokban készített hangfelvételen alapulnak), sokkal okosabb nem lesz. És ha egy-egy, a politikából jól ismert név nem hangozna el a beszélgetés során, akár azt is hihetnénk, hogy itt egy hétköznapi üzleti tárgyalásról, vagy mondjuk inkább egyfajta piaci alkudozásról van szó, amelynek során az egyik fél (ezt itt egy Stotz Gyula nevezetű valaki „alakítja”) egy órán keresztül azt bizonygatja a másiknak (jelesül Kapolyi Lászlónak, a szocialista párt milliárdos országgyűlési képviselőjének), hogy tudniillik joggal járna neki az előzetesen kialkudott (?) 55 millió forint, mert azért keményen és sokat dolgozott. A diskurzusból – amelynek a végén megállapodnak az említett összeg felének kifizetésében – az ég világon semmi sem derül ki: nem tudjuk, hogy valóban kapott-e megbízást a Stotz által fémjelzett Finder Kft., ha igen, akkor egészen pontosan mire, és azt hogyan teljesítette, stb., stb. 

Nem is ragozom tovább a történetet, amely nálam különben is teljesen másként hangzik, mint ahogyan azt esetleg a szocialista pártban avagy az ellenzéknél beállítani igyekszenek. Az én olvasatomban a sztori Orbán Viktorék 2002-es választási bukásával indul, amely után a koalíció pártjai  rendkívül nagy vehemenciával láttak neki a feltételezett fideszes visszaélések kiderítésének. Ám hiába teltek a hónapok, a külön e célra „rendszeresített” Keller László képtelen volt bármit is felmutatni, jóllehet pártja korábban gyors „munkát” ígért a közvéleménynek. És a gyanúm szerint ez a tehetetlenség volt az amely elősegítette, hogy az ügyben érintett felek valamilyen szinten egymásra találjanak. Hogy aztán Keller környezetéből kerestek-e valakik informátorokat, netán a magányomozó iroda gondolta úgy, hogy a szocialisták töketlenkedése révén lehet néhány tízmilliót „kaszálni”, szerintem soha nem derül ki, tény azonban, hogy a Stotz-csapat Kapolyiig eljutott. Persze, ahhoz, hogy komolyan vegyék őket, el kellett hitetniük, hogy tényleg vannak „eladó” információik, így aztán olyan nevekkel „házaltak”, mint Kékessy Dezsőé, a Fidesz vezette kormány párizsi nagykövetéé, Orbán Viktor barátjáé és üzlettársáé (aki az elmondásuk szerint egykori veje Magyarországról való kiutasítása fejében kinyitná a száját), avagy Gubuznai Zoltáné, aki Simicska Lajos APEH-elnök informatikai tanácsadója volt, s akiről mostanában Csányi Sándor OTP-vezér megzsarolása kapcsán hallhattunk. (A hangfelvétel tanulsága szerint a „Csányi-dossziét” a szocialistáknak is felajánlották, ám azokat nem érdekelte..., minthogy már több példányban megvolt nekik.)

Sajnos, a történetnek itt vége szakad, jóllehet pontosan a legizgamasabb kérdésekre nem kapunk választ. Így például arra, valóban kért-e, illetve kapott-e bármiféle anyagot a Keller-csapat (ezt a pénzügyi államtitkár határozottan cáfolja, s perrel fenyegetőzik), és ha nem, miért tett ígéretet Kapolyi a 27 és fél millió forint kifizetésére. A semmiért ugyanis a legritkább esetben szoktak ekkora összeget leperkálni, és hát, az se túl életszeű, ha valaki azzal állít be Kapolyi Lászlóhoz, hogy „jó napot, Kapolyi úr, maga el se tudja képzelni, mennyit rohangáltunk Orbánék után..., akkor az lenne mindösszesen 55 millió plusz áfa...” És bár – mint fenntebb már utaltam erre – a jószerivel csak homályos monetumokat felvonultató ügy napjainkra kifújni látszik, arra azért mégiscsak jó, hogy lássuk, micsoda alakoknak jut szerep a magyar politika színpadán. Nem mintha lettek volna illúzióink, de mégis...