Konrád: Az író csak a saját okosságára hagyatkozhat

Konrád György nemrég ünnepelte 75. születésnapját. Az íróval hegymagasi házában találkoztunk. Azt mondja, itt, a Szentgyörgyhegy lábánál tud igazán alkotni, ahol nem foglalkozik politikával, csak az írással.

– Alkotni, vagy pihenni jár Hegymagasra?

– Itt tudok jól dolgozni, szeretem ezt a tájat, a Szentgyörgy hegyet. Sok művész megfordul itt, ők azt mondják, olyan ez a hely, mint Cézanne-nak Monserrat. Ha benéz a szobámba láthatja a munka nyomait.

– A helyiek megismerik? Összejárnak?

– Megismernek. Igaz, régebben ebben az utcában a helyi idősek laktak, akik meghaltak, elköltöztek. Sokan a falu túloldalán építettek maguknak modernebb házat, ami nem ennyire parasztos. A „bolond” pestiek pedig felvásárolták a régi parasztházakat. Ez a ház egykor kocsma volt, a szobámban volt az ivó. A padláson tartották a helyi bálokat, a kertben pedig állítólag vándortársulatok táboroztak és tartottak előadásokat.

– Ma pedig egy író alkotótere ez a hely. Éppen a könyvhétre jelenik meg az új könyve, az Inga. Azon dolgozik most?

– Nem, az már kész van.

– Igaz, hogy ön írja meg Pécs regényét 2010-re?

– A felkérés megérkezett, de nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom csinálni. Ilyet még nem írtam, ez riportázs munka, nem is tudom a regénynek nevezhetem-e. Mivel Pécs könyve lenne, félő, hogy az ott élők azonosítanák magukat a szereplőkkel. Nem írhatnék undok alakokról, mert a pécsiek tiltakoznának, hogy ők nem ilyenek. Úgy döntöttem, egy városról fogok írni, és nem konkrétan Pécsről. Amúgy is nagyon elkedvetlenítő figyelni a felkészülés híreit.

– Ön szerint feladata az irodalomnak a politizálás? Kell az íróknak politikával foglakozniuk?

– Ha kedvük van, tegyék, ha nincs, ne tegyék. Az író önmagát adja a műveiben, és ha a politika iránt érdeklődik, arról fog írni, ha pedig a horgászat iránt, akkor arról. De hogy kell-e? Talán mert az olvasó elvárja? Az olvasó azt is elvárja, hogy szerelmes történeteket olvashasson. Honnan jönnek a „kellések”? Mihelyst a politika részéről, az már politikai érdek, pártbiznisz.

– A magyar irodalom egy időben hagyományosan politikus volt.

– Igen, mert a magyar irodalom annak a kis létszámú értelmiségnek volt a része, amely egy elhagyatott területen országot, nemzetet, intézményeket, államot próbált létrehozni. Akkoriban az író mindenes volt: ha kellett szótárat szerkesztett, színházat csinált, színészkedett, mint Petőfi. A XX. század elején kétfajta író volt, az újságíró és a tanár, attól függően, hogy  legnormálisabb polgári igényeit miből tudta kielégíteni. Egy normális honpolgárnak pedig oda kell állnia a fontos ügyek mellé. Az író felelős magáért, a műveiért, a családjáért, a városáért, az olvasóiért – hogy megóvja őket veszedelmektől, őrületektől, tévtanoktól. Az író megpróbálja átadni azt a keveset, amit megértett a világból, ezért hajózik ismeretlen vizekre.

– Ebben a hatalmas médiazajban ennek meg tudnak felelni az írók?

– Az én könyveim a rendszerváltáskor hetvenezer, ma 3-5 ezer példányban fogynak. Ezzel elégedett vagyok, szerintem ez az irodalom normális állapota, egy demokratikus jogállamban ez így természetes. Nem hiszem, hogy az lenne a siker fokmérője, hogy hányan tudnak róla. Az író hangsúlyozottan magánember. Nincsenek kötelezettségeim. Egy írónak nincs főnöke, pártja, akadémiája, nincs semmiféle felettes hatósága, a saját okosságára-butaságára hagyatkozhat csak. Arról ír, ami érdekli. A legfontosabb az írói szabadág. Nekem ez megvan, meg tudom jelentetni a könyveimet. 1973-tól 89-ig én betiltott szerző voltam, szamizdatban és nyugaton publikáltam.

1953-tól publikál. Egyetemistaként az 1956-os forradalom idején nemzetőr volt, a bukás után évekig állástalan volt.

Miután Szelényi Ivánnal megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvét, 1978-tól egy évtizeden keresztül publikálási tilalom alatt állt.

1988-ban a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja. 1990 és 1993 között a Nemzetközi PEN Club elnöke, 1997 és 2003 között a Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke Berlinben.

Számos díjat kapott, a többi között a Herder-díjat (1983), a Kossuth-díjat (1990), a Béke-díjat (1991), a Francia Becsületrend tiszti fokozatát (1996), Nemzetközi Károly-díjat (2001, Aachen), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggalt (2003). – Hogy élte meg ezt az időszakot?

– Volt egy kis kamaszos izgalom benne. Játék volt, számháború. Fontos volt például, hogy az ember el tudjon úgy dugni valamit, hogy azt ne találják meg. Beléptem egy lakásba, és azt kerestem, hova lehet egy kéziratot elrejteni. Ez a rejtőzés azonban nemcsak ártott az irodalomnak, hanem használt is. Az allegóriák, a képes beszéd, az ironikus beszéd, az utalások – ezek mind az írók mesterségbeli tudását gyarapították. Persze együtt járt vele a kényelmetlenség is. Erkölcsileg nem tett jót azoknak, akik ehhez nagyon alkalmazkodtak.

– Nagy elvárások voltak 1989 után a kelet-európai irodalommal szemben. Nyugaton azt várták, hogy a cenzúra után előkerülnek a lappangó művek, az eltiltott tehetségek. Nem így történt.

– Ami jó volt, arról tudni lehetett. A többség írt, néha megjelent, néha elutasították, mert a politikai atmoszférába nem illett bele. Aztán jöttek az ismert konfliktusok, a rendőrség, a házkutatás. Nekem jó, hogy bárki bemehet a könyvesboltba, és nem kell személyes ismeretségben lennünk ahhoz, hogy kölcsönadhassam neki a kéziratomat.

– Az Élet és Irodalomban Dessewffy Tibor és Sebők Miklós arról írt, hogy értelmiség árulást követett el, amikor nem állt ki egyértelműen a reformok mellett. Ön mit gondol erről, kell az értelmiségnek ilyen szerepeket felvállalnia?

– Azok közé tartozom, akik tájékozottabbak közgazdasági kérdésekben az átlagosnál. Mégsem érzem feladatomnak a költségvetésről nyilatkozni. Persze átmentek a politikai zsargonba bizonyos közgazdasági frázisok, itt volt például a Fidesz kezdeményezte népszavazás. A kérdések annyira voltak intelligensek, mintha egy kisgyerektől azt kérdeznék, Pistike, mit akarsz, menjünk a vidámparkba, vagy a beteg nagymamához? Komoly elvárásaim vannak a politikai osztállyal szemben, és megmondom, miért. A rendszerváltásig jót nekem politikus nem tett, nem hiszem, hogy az egész életemet annak a vitának kéne betöltenie, hogy egy horthysta hagyományú vagy egy kádárista párt közül melyiknek legyen egy százalékkal többje vagy kevesebbje. Engem érzelmi hűség köt ahhoz a párthoz, amelyikkel még a rendszerváltás előtt szimpatizáltam – akkor még nem is hívták SZDSZ-nek - sokan közülük barátaim azóta is.

– Ön szerint miért egyszerre köszöntött az SZDSZ-re a koalíciós válság és a belső válság?

– Belső válság. Mit is jelent ez? Azt, hogy trónkövetelők léptek fel. Mindketten másként gondolkodnak a jövőről, én meg azt hiszem, hogy egyiknek sem fog sikerülni. Kuncze Gábort kívánnám vissza, az ő temperamentuma, humora segítene megoldani a belső ideológia háborúba bonyolódó párt problémáit.

– A hírek arról szólnak, ő nem tér vissza. Csalódott?

– Megértem. Azt viszont nem tudom, végleges-e a döntése. Én kívánatosnak tartom, hogy folytassa a politizálást, talán csak ő tudna gátat szabni a társaság szétesésének. A franciáknak van is erre egy szavuk, présidentiable. Azt jelenti, elnökösíthető. Vannak olyan emberi tulajdonságok, amelyek alkalmassá tesznek embereket, hogy összefogjanak csoportokat, vezessenek másokat, én ezt Kuncze Gáborban látom.

– Mindenki a politikai kiegyezés szükségességéről beszél. Ön lát erre esélyt?

– Persze. Vannak olyan országok, amelyekben úgy lehet érdemeket szerezni, ha valaki értelmesen beszél. Tudom, Magyarország más, egy kompország. A mi politikusaink szavakkal bódítanak. Mégis optimista vagyok, mert megbuknak, ha nem próbálnak a kialakult helyzeten változtatni. Nagy szükség lenne egy olyan kereszténydemokrata pártra, mint amilyen Németországban működik, Amely gazdasági kérdésekben liberális, kiáll a kisebbségek jogaiért és kereszténydemokrata értékekért. És semmiféle engedményt nem tesz a szélsőjobboldali megnyilvánulásoknak, keményen fellép az újnáci masírozások ellen. Madarat tolláról, embert barátjáról. Én Orbán Viktor helyében nem lennék büszke Bayer Zsolt barátságára. Ebből is látszik, hogy Orbán Viktor nem Angela Merkel.

– Ön is azon írók közé tartozik, akik szerint Gyurcsány Ferenc őszödi felszólalása  nem hazugság- hanem igazságbeszéd volt. Ön szerint valóban fordulópont volt ez a kormány működésében?

– Ballépés volt így beszélni. Szerintem Gyurcsány felhevült és megivott egy jó nagy pohár bort. Az emberek akkor beszélnek így, ha ittasak. Amikor egyszer találkoztunk, megkérdeztem ivott-e. Azt mondta, nem. Lehet, hogy az MSZP-ben ez a stílus a megszokott, ott ilyen a szleng.

– Hosszú távon milyen hatással lesz a koalíciós szakítás SZDSZ-re?

– Az én érzéseimnek jót tesz. Tetszik, ha ügyről-ügyre megtárgyalják a vitás kérdéseket. Nem hiszem, hogy meg akarná az SZDSZ buktatni a kormányt, mert még mindig közelebb állnak az MSZP-hez, mint a Fideszhez. Fontos, hogy ragaszkodjanak az elképzeléseikhez. Szerintem őszintébb politikai légkör állhat elő, a pártok most megmutathatják igazi arcukat.

1953-tól publikál. Egyetemistaként az 1956-os forradalom idején nemzetőr volt, a bukás után évekig állástalan volt.

Miután Szelényi Ivánnal megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvét, 1978-tól egy évtizeden keresztül publikálási tilalom alatt állt.

1988-ban a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja. 1990 és 1993 között a Nemzetközi PEN Club elnöke, 1997 és 2003 között a Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke Berlinben.

Számos díjat kapott, a többi között a Herder-díjat (1983), a Kossuth-díjat (1990), a Béke-díjat (1991), a Francia Becsületrend tiszti fokozatát (1996), Nemzetközi Károly-díjat (2001, Aachen), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggalt (2003). -->