Hírek

2008.04.20. 06:49

Ez már nem az a szint, amihez hozzá kell szólni

Azon az éjjelen, amikor pár száz ember megrohamozta a Magyar Televíziót, Gálvölgyi János azt mondta: vegyék le a műsorról önálló estjét. Ez már nem az a szint, amihez hozzá tudna szólni.

Dián Tamás

[caption id="" align="alignleft" width="180"] Sokat kell ülnöm a tükör előtt, ez időről-időre szembesít a valósággal, vallja Gálvölgyi János - fotó: Darnay Katalin
[/caption]– Egy hónap múlva 60 éves lesz. Milyen érzés?
– Kicsit nyomasztó. Színészként elég sokat kell ülnöm a tükör előtt, és ez időről-időre szembesít a valósággal, de ha kimondom az ön által említett számot, néha bizony rossz érzés fog el. Fiatalkoromban előfordult, hogy karácsony napján azon gondolkodtam, vajon hány fenyőfát fogok én még vásárolni. Tavaly december 24-én szintén eszembe jutott ez, képzelheti, milyen remek hangulatom lett.

– Azért megünnepli a jubileumot?
– Nem szeretem az efféle felhajtásokat, de a Madách Színházban addig győzködtek, míg végül beadtam a derekam: jó, tartsunk egy születésnapi bulit. Mindössze ahhoz ragaszkodtam, hogy ne kapjak, hanem én adhassak ajándékot. Így áll lassan össze a Jókedvet adj című est, amelyet június 3-án adok elő a barátaimmal. Ott lesz többek között Gerendás Péter, Hernádi Juci, a Zi-Zi Labor, a Cotton Club Singers, Hajós András, Dolák-Saly Róbert, Koncz Zsuzsa. Valamennyien első hívásra vállalták, hogy eljönnek, s ez számomra akkora öröm, hogy már az sem rendítene meg, ha maga az előadás elmaradna. Na jó, ez csak vicc volt.

– A családjáról nem nagyon szokott nyilatkozni. Csak azt lehet tudni, hogy annak idején Rodolfo lányát vette el feleségül, és most büszke nagypapa.
– Ennyi elég is. Írjanak a munkásságomról. A magánéletem nem az a téma, amit szívesen látnék az újságokban. Ha felhív egy újságíró és a családomról érdeklődik, vagy arról kérdez, hogy melyik kezemmel töröm fel a tojást, azt szoktam mondani, hogy hat darabban játszom főszerepet, beszélgessünk inkább arról. Ennek azonban valahogy nincs akkora hírértéke.

– Pedig van olyan kollégája, aki szinte családtagnak számít. Mióta ismerik egymást Hernádi Judittal?
– Egyszer, amikor már híres, név nélküli színész voltam, beszállt mellém a liftbe egy csinos, magas lány és kérdezgetni kezdett a színházról. Kiderült, hogy színésznő szeretne lenni, én pedig adtam neki néhány nagyon komoly, megfontolandó tanácsot. Na, ő volt Juci. Ha most pontos évszámot mondanék, az illetlenség lenne vele szemben, de annyit elárulhatok, hogy annak idején egy házban laktunk, méghozzá ugyanazon az emeleten. Innét datálódik a mi barátságunk. A Jóisten se tudja, miért értjük meg ennyire egymást. Előadás közben úgy vagyunk, mint két légtornász: történhet bármi, számíthatunk a másikra.

– Szereti még a focit?
– Szeretném, de ehhez az kellene, hogy legyen. Persze, az, hogy szeretem a focit, áthallásos megjegyzés volt, mindenki tudta, hogy nem csak a sportról szólt.

– De legalább poén volt. Manapság, ha közéleti témák kerülnek szóba, egyre kevésbé találja a humorát. Ennyire kiábrándult a politikából?
– Volt egy önálló estem a Mikroszkóp Színpadon, ám amikor egy hétfő estén pár száz ember megrohamozta a Magyar Televíziót, felhívtam Sas Józsit és azt mondtam: nem folytatom tovább. Ez ugyanis már nem az a szint, amihez hozzá lehetne szólni. Ilyenkor az embernek elmegy a humora. Annak idején azt hittem, súlyosabb fenyegetéseket már nem kaphatok, mint amikor Rózsa Györgyöt, vagy Isaurát, a rabszolgalányt parodizáltam. Ma, amikor mindenki feljelent, naponta beszólnak, és az ember képét kiteszik a Kossuth téren, már szinte nosztalgiával gondolok erre az időszakra.

– Fél?
– Nem, csak borzasztó szomorú vagyok. Emberek egy csoportja ugyanis mindent elkövet, hogy ebben az országban az élet ne a normális mederben folyjon. Elképesztő, hogy a jeles történelmi évfordulók menetrendszerűen autók felgyújtásával, kirakatok betörésével érnek véget. Megpróbálhatjuk mindezt kirekeszteni az életünkből, de a dolog nem működik. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Körmendi János, amikor azt mondta: hiába nem törődöm én a pénzügyminiszterrel, ha közben ő állandóan törődik velem. Én speciel megtehetem, hogy esténként bemenekülök a színházba, s eljátszom a szerepemet. De mi van, ha eljutunk oda, hogy nem jön be a néző, mert nem tudja, hogy az előadás végén is megvan-e autója, vagy netán közben felgyújtják? Előbb-utóbb eljön az idő, amikor a közönség inkább otthon marad, vagy kevésbé „veszélyes” programot választ. Mondjuk azt nézi a tévében, hogy Putyu anyus mit mondott az ő Béluskájának. Ha az a cél, hogy az emberek még jobban belesüllyedjenek egy gondolkodástól mentes, virtuális világba, akkor jó úton járunk.

– Nem túl borúlátó gondolatok ezek? Pár száz ember hőzöngéséről beszélünk.
– Meg azokról, akik tehetnének ez ellen, de hallgatnak. És ez a nagyobb veszély. Jó volt látni a Hollán Ernő utcai civil kezdeményezést, de a közélet felsőbb szintjein már nem érzékelem ugyanezt a szélsőségekkel szembeszegülő morális elszántságot. És ez baj. Mert az erőszak nem ott kezdődik, hogy betörnek az otthonunkba. Először csak a szavak szabadulnak el, majd jön a beskatulyázás. Elképesztőnek tartom, hogy egy emberből a véleménye miatt lehet ellenséget kreálni. Rólam például egy internetes adatlapon valakik azt írták, hogy „politikai nézeteit illetően baloldali, szocialista beállítottságú”. Kérdezem én: honnan veszik ezt? Nem vagyok tagja semmilyen pártnak. Miért olyan elképzelhetetlen, hogy valakinek önállóan, a politikusoktól függetlenül is lehet kialakult képe a világról?

– Talán mert ilyen a hangulat. Ahol végletekben gondolkodnak, ott mindenkinek színt kell vallani.
– Erről egy nemrég hallott rádióműsor jut eszembe, amelyben pszichológusok arról beszélgettek, miként befolyásolja a környezet a gyerekek fejlődését. Tudja, mit mondtak, melyik az a két szín, amelyiktől a csemetéink hiperaktívak lesznek? A piros és a narancssárga. Úgy látszik, ez most nálunk bejött.

– Ön szerint hogyan lehet ennek vége?
– Hát tudja, én ezt úgy gondolom, hogy az ember először megszületik, majd tanul, dolgozik, családja lesz, s egyszer csak elérkezik számára egy olyan pillanat, amikor meghal. Na most, ha van lélekvándorlás, akkor ez az illető elkezdi kivárni a sorát. Aztán ha azt hallja, hogy adódik egy újjászületési lehetőség, s ez történetesen ismét a mai Magyarországon várható, akkor ez a lélek szépen hátrahúzódik, maga elé engedi a többieket, s azt mondja magában: én még várnék türelemmel. Hát valahogy így.

Gálvölgyi János

Született: 1948. május 26-án.

Pályája: a Révai Nyomda kemigráfus fényképésze (1967-68), a Ki Mit Tud? győztese (1968), a Thália, illetve az Arizona Színház színésze (1973-93), jelenleg a Madách Színház tagja.

Elismerései: Jászai Mari-díj (1980), SZOT-díj (1984), érdemes művész (1987), Az év nevettetője (1997), Karinthy-gyűrű (2000), Kossuth-díj (2005), Pro Urbe Budapestért-díj (2006), Radnóti-díj (2008).

Pályája: a Révai Nyomda kemigráfus fényképésze (1967-68), a Ki Mit Tud? győztese (1968), a Thália, illetve az Arizona Színház színésze (1973-93), jelenleg a Madách Színház tagja.

Elismerései: Jászai Mari-díj (1980), SZOT-díj (1984), érdemes művész (1987), Az év nevettetője (1997), Karinthy-gyűrű (2000), Kossuth-díj (2005), Pro Urbe Budapestért-díj (2006), Radnóti-díj (2008).

Sokat kell ülnöm a tükör előtt, ez időről-időre szembesít a valósággal, vallja Gálvölgyi János - fotó: Darnay Katalin -->

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!