2008.03.15. 20:05
De hol az ünnepünk?
Egykor szerettem a március tizenötödikéket. Akkor, amikor még nem rendőrök sorfala előtt, kordonok között vonultunk, amikor nem kődarabok és Molotov-koktélok repkedtek a levegőben, s amikor az alkalmi utcai kórusok nem azt harsogták, hogy kikkel a Dunába és kikkel a bitófára.
Szerettem a március tizenötödikéket. Nem utolsó sorban azért, mert valahogy úgy éreztem, ez az az ünnep, amelynek maradéktalanul képes mindenki örülni, aki e hazában él, függetlenül attól, miként gondolkodik a világról, milyen ideáljai vannak, s szíve szerint milyenné formálná ezt a kicsiny országot. No, és persze, szerettem minden mást is, amit ez a nap csak jelentett a számomra: a tavasz készülődését, a természet megújulását, a fiatalos lendületet, a szerelmeket, egyszóval mindazt a felhőtlen boldogságot, mindazt a hitet és reményt, amely kizárólag március idusának volt a sajátja. Így aztán szinte nem is volt év, hogy e jeles napon ott ne lettem volna az 1848-as forradalom valamelyik fővárosi helyszínén..., hol a Múzeumkertben, hol a Pilvaxban, hol meg éppen a budai várban. És mindig úgy képzeltem, hogy egyszer majd, ha kicsit nagyobbak lesznek a gyermekeim, közösen sétálunk végig azokon az utcákon és tereken, ahol annak idején Vasvári és Jókai, vagy éppen Petőfi járt. Aztán a gyerekek felnőttek, de a sétákból nem lett semmi. Nem lett, mert egyre inkább azt kezdtem el érezni, hogy az az „ünnep”, ami van, már nem ugyanaz, mint amelyet egykor mindig annyira vártam.
Dehát hogyan is lehetne az én március tizenötödikém az a nap, amelyen rohamrendőrök masíroznak fel és alá, amelyen vízágyúk, kordonok és kamerák vigyázzák a rendet, s amelyen nem zászlók és léggömbök szállnak a magasban, hanem tojások, üvegek, kövek és Molotov-koktélok. Vagy: miért kellene továbbra is szeretnem azt az ünnepet, amely már nem az együvé tartozásról, a közös célokról és a közös jövőről szól, hanem a végletes megosztottságról, a fékevesztett, alantas ndulatokról, a vandál pusztítás mindennél erősebb szándékáról. És vajon nyugodt lélekkel vihetném-e oda a gyerekeimet, ahol nem a 160 évvel ezelőtti események máig is érvényes tanulságairól, a történelem örökérvényű üzeneteiről beszélnek a szónokok, hanem aktuálpolitikai kérdésekről, és ahol az alkalmi utcai kórusok éppen azt skandálják, kikkel a Dunába és kikkel a bitófára.
Nem tudom, valaha is visszakapjuk-e a sokunktól elvett ünnepet. Én mindenesetre reménykedem. Még akkor is, ha mostanság valóban nincs miben bízni. De hátha mégis eljön majd az az idő, amikor sor kerülhet arra a bizonyos családi sétára. Addig is mesélek róla a gyerekeknek.
