Hírek

2008.03.09. 06:14

A csodákhoz le kell guggolni

Bagaméri, az elátkozott fagylaltos valóban létezett, a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél pedig egy tréfának köszönheti születését – árulta el Csukás István, aki szerint hatéves koráig minden gyermek zseni.

Dián Tamás

[caption id="" align="alignleft" width="250"] A fantáziám állandóan versenyt fut a gyerekekével, csak hát az ő képzelőerejük sokkal jobb - fotó: Kallus György
[/caption]– Körbevágó Körömolló, Radírpók, Órarugógerincű Felpattanó. Az ön történeteit olvasva akaratlanul is felvetődik: mesét írni bármiről lehet?
– Igen, feltéve ha az ember jó szemmel figyeli maga körül a dolgokat. Ez alatt azonban nem a felnőttek által látott valóságot értem! Amikor a Keménykalap és krumpliorr című könyvemet megfilmesítették, Ráday Mihály volt az operatőr, ő mondta egyszer: le kell guggolni, hogy úgy nézhessük a világot, ahogy a gyerekek. Egy méterrel a föld felett szemlélődve egészen másképp látszik ám minden! Ami nekünk csupán egy behavazott hirdetőoszlop, az egy óvodásnak űrhajó vagy fehér sipkás óriás. Ezek a dolgok itt vannak az orrunk előtt, csak észre kell őket venni. Egy gyerek számára az a legérdekesebb mese, ami az őt körülvevő világról szól, hiszen így ő is a történet részesének érezheti magát. Ezért szoktam azt mondani, hogy a magyar gyerekek hallgassanak magyar meséket. És ez nem nacionalizmus, hanem a logika parancsa. Egy idegen országból érkezett történettel sohasem tud úgy azonosulni egy itt élő gyerek, mint azzal, amit maga körül lát, hall, érez.

– Meséből mégis jobbára importra szorulunk. Miért nem látnak fantáziát manapság a magyar szerzők a meseírásban?
– Mert az irodalomtudósok valamiért lenézik ezt a műfajt, s ez a szemlélet átszivárgott a köztudatba. Pedig annak idején nagyon erős volt a mezőny. Molnár Ferenctől Móricz Zsigmondig szinte minden jelentősebb író jelentetett meg meséket. A szocialista realizmus időszakában is ez volt az terület, ahol szabadon szárnyalhatott a szerzők fantáziája. Weöres Sándor, Tersánszky-Józsi Jenő, Mándy Iván, Pilinszky János remek gyerekverseket és történeteket jegyeztek. Egészen véletlenül tudom, hogy az akkori Csehszlovákiában az írók a detektívregény műfajában élték ki alkotó fantáziájukat. Nálunk a gyermekirodalom volt a menedék.

– Ön is kényszerűségből vágott bele a meseírásba?
– Igen. A hatvanas évek közepén fiatal költőként a baráti országok szocialista költőinek verseit fordítottam, de már nagyon elegem volt belőle. Kormos István, az Ifjúsági Kiadó akkori szerkesztője, a Vackor mesék szerzője szólt rám, hogy tessék meséket írni! Örökké hálás leszek neki ezért. Az első könyvem nagyon nehezen született meg. Egy szürke kiscsacsi volt a főhős és már szerepelt benne Mirr-Murr, a kandúr. Szerencsére a kiadó Bálint Endrével, a kiváló festőművésszel készíttetett hozzá illusztrációkat. Amikor megláttam a történetem mellett az ő gyönyörű képeit, már tudtam, hogy meg vagyok fogva.

– Ön lélekben gyerek maradt?
– Inkább azt mondanám, hogy nem felejtettem el a gyerekkoromat. Édesapám falusi kovácsmester volt, egy kerékgyártó barátjával szekereket készítettek. Az udvaron dolgoztak, ahol mindig történt valami érdekes: a felnőttek jöttek, mentek, anekdotáztak, mi, kicsik pedig egész nap ott voltunk közöttük. Sokat merítek ebből az időszakból. Amikor például a Keménykalap és krumpliorr című könyvemet írtam, már megvolt az elátkozott fagylaltos figurája, akitől senki se vásárol. Törtem a fejem, hogyan nevezzem el, s ekkor beugrott, hogy Kisújszálláson volt egy Bagaméri nevű fagylaltos. Nekem ezután már csak a rímet kellett hozzáadni: Itt van, megjött Bagaméri, a fagylalját maga méri. Nem kell mindent kitalálni, a gyermekkor óriási kincsesbánya.

– Igaz, hogy óvodásoktól is kap ötleteket?
– Ez bizony sokszor előfordul. A fantáziám állandóan versenyt fut a gyerekekével, csak hát az ő képzelőerejük sokkal jobb. Ami persze nem csoda, hiszen hatéves koráig minden gyerek zseni. Gondoljon csak bele: egy emberpalánta élete első éveiben megtanul beszélni, viselkedni, szinte az összes dolgot elsajátítja, amit a világról tudni érdemes. Mindenki ebben a korban a legfogékonyabb, ezért azt szoktam mondani: egy gyereknek annyi életörömöt kell adni, hogy az legalább hatvan esztendős koráig kitartson. Ebben pedig óriási szerepe van a humornak. Ha egy kutyának azt a nevet adom, hogy Téglagyári Megálló, vagy egy macskát Oriza Triznyáknak keresztelek el, akkor ebből már sejthető, hogy a történetük sem lesz mindennapi.

– A mások által megrajzolt mesefigurái olyanok, mintha már írás közben tudná, hogy néznek ki. Ezt hogy sikerül elérnie?
– Óriási szerencsém van, hogy olyan kiváló rajzolók illusztrálták a meséimet, mint Cakó Ferenc, Füzesi Zsuzsa, vagy Sajdik Ferenc. Az egyébként számomra is hatalmas élmény, amikor a fejemben született alakok egyszer csak valóságos alakot öltenek. Sokszor előfordul, hogy Sajdikkal egymással szemben ülünk, s amit én írok, azt ő máris papírra veti. Egyszer arra gondoltam, megtréfálom. „Na, ezt rajzold le” – mondtam, s elkezdtem írni a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél történetét. Közben meg röhögtem, hogy mihez kezd ezzel. Öt perc múlva elkészült az illusztrációval.

– Évekkel ezelőtt gyerekújságot akart indítani. Lesz ebből valami?
– Nem hiszem. Az én világom címmel egy ''70-80 oldalas magazint terveztem, de kiderült, hogy az általam elképzelt minőségben legalább 1000 forintért kellett volna adni. Kértem a kulturális tárcától támogatást, de a minisztert, akivel megállapodtunk, nem sokkal később leváltották, később pedig már napirendre sem került az ügy. Holott szerintem a gyerekeknek joguk van egy róluk és hozzájuk szóló laphoz, hiszen ahogy a késsel-villával történő evést, úgy az újságolvasást is meg kell tanulni. Ami a jelenleg kapható kiadványokat, illeti, azok többségét szerintem be kellene tiltani. Bárgyúk, gügyögők, nem szólnak semmiről, viszont borzasztó drágák. Az én lapomat egy közepes magyar film költségvetésének a feléből be lehetne indítani, de ez valamiért senkinek sem fontos.

– Most egy kicsit indulatos volt, de aztán rögtön elmosolyodott. Önnek soha nincs rossz kedve?
– Dehogynem, néha én is lógatom az orrom, de igyekszem gyorsan túllépni az ilyen időszakokon. Azt szoktam mondani, hogy a szomorúság ugyanannyi energiát köt le mint a jókedv, csak amíg az utóbbi repít, addig a levertség helyben tart. Írni ugyanis csak nyitottan és kiegyensúlyozzottan lehet. A rosszkedvet azonban le tudjuk győzni. London például ebből a szempontból nagyon imponál: minden sarkon van egy pub, ahová a férfiak munka után betérhetnek. Félreértés ne essék, nem az ivás a lényeg, hanem hogy kiengedik a gőzt, s nem viszik haza a munkahelyi feszültségeket. Ezt borzasztó hasznosnak tartom.

– Nem zavarja, hogy Csukás István, a költő csak meseírói munkássága árnyékában dolgozhat?
– Nem vagyok féltékeny magamra, ha erre gondol. A pályatársak elismertek, több mint tíz verseskötetem jelent meg, ennek ellenére tudom, hogy a verselésből soha nem lehetett megélni. Meg aztán nem is jó, ha az ember mindig ugyanazt az idegszálát koptatja. A verselés formája kötött, míg a mese végtelen. Ez a kettő együtt teszi teljessé az életemet. A meséknek köszönhetem, hogy csak akkor írok verset, ha úgy érzem, érdemes. A költészet számomra a lélek fényűzése.

– Ön imádja a gyerekeket, sajátja azonban nincs.
– Így visszatekintve már nem bánom, hogy így alakult. Háromszor nősültem, kétszer elváltam, s az igazat megvallva egy otthagyott gyermeknél kevés rosszabbat tudok elképzelni. Van viszont egy csomó keresztgyerekem. Így aztán ha lenne is bennem érzelmi űr, ők ezt tökéletesen betöltik.

– Díjainak se szeri, se száma. Mit tart élete legnagyobb elismerésének?
– Azt, hogy egy Zala megyei kis községben, Teskándon a gyerekek szavazatai alapján rólam neveznek el egy általános iskolát. Pedig olyan kollégákkal versenyeztem, mint például Petőfi Sándor. Bár most májusban lesz a hivatalos névadó, még most is alig akarom elhinni. Egyvalamit kértem csak a gyerekektől: ha bármelyikük megbukik, ne az én nevemmel együtt szidják majd az iskolát.

Csukás István

Született: 1936. április 2-án

Iskolái: Először jogi, majd bölcsészkarra járt az ELTE-n (1954-57), de tanulmányait nem fejezte be.

Pályája: az MTV munkatársa (1968-71), a Móra Kiadó főszerkesztője (1978-85), 1985 után szabadúszó.

Elismerései: A regénye alapján készült Keménykalap és krumpliorr című film elnyerte az év legjobb gyermekfilmje hollywoodi nagydíját (1977), József Attila-díj (1977, 1987), Ifjúsági Díj (1978, 1982), a Művészeti Alap irodalmi díja (1984), Andersen-díj (1984), az Év Könyve-jutalom (1987), Déry Tibor-jutalom (1989, 1995), MSZOSZ-díj (1990), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének életműdíja (1996), a Tekintet Alapítvány díja (1997), Kossuth-díj (1999). Olyan legendás mesefigurák kitalálója, mint például Mirr-Murr, Gombóc Artúr, Pom-Pom, Süsü, vagy A nagy ho-ho-ho-horgász.

Dián Tamás Csukás István Született: 1936. április 2-án

Iskolái: Először jogi, majd bölcsészkarra járt az ELTE-n (1954-57), de tanulmányait nem fejezte be.

Pályája: az MTV munkatársa (1968-71), a Móra Kiadó főszerkesztője (1978-85), 1985 után szabadúszó.

Elismerései: A regénye alapján készült Keménykalap és krumpliorr című film elnyerte az év legjobb gyermekfilmje hollywoodi nagydíját (1977), József Attila-díj (1977, 1987), Ifjúsági Díj (1978, 1982), a Művészeti Alap irodalmi díja (1984), Andersen-díj (1984), az Év Könyve-jutalom (1987), Déry Tibor-jutalom (1989, 1995), MSZOSZ-díj (1990), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének életműdíja (1996), a Tekintet Alapítvány díja (1997), Kossuth-díj (1999). Olyan legendás mesefigurák kitalálója, mint például Mirr-Murr, Gombóc Artúr, Pom-Pom, Süsü, vagy A nagy ho-ho-ho-horgász. A fantáziám állandóan versenyt fut a gyerekekével, csak hát az ő képzelőerejük sokkal jobb - fotó: Kallus György -->

Ezek is érdekelhetik