Hírek

2007.11.04. 08:00

Ki örül, ha fáj?

A T. Ház elnöke úgy látja, ha a reformokat nem a társadalom ellenében próbálnák megvalósítani, az MSZP nem tizenöt százalékon állna, hanem vagy harmincon. Dehát lehetnek-e népszerűek azok az intézkedések, amelyek áldozatokat kívánnak meg?

Stanga István

Nagyon úgy tűnik, hogy Szili Katalin immáron egyre sűrűbben és egyre határozottabban fejti ki a nézeteit arról, melyek is a kifogásolható pontjai a jelenlegi kormányzati munkának, azaz a Gyurcsány-kabinet, ezen keresztül pedig természetesen a miniszterelnök tevékenységének. Hadd bocsássam előre, a T. Ház elnökének – aki egyben a szocialista párt egyik meghatározó politikusa is – az esetek zömében igazat adok. Még akkor is, ha (amint azt a múltkoriban szóvá is tettem) az általa elmondottak jószerivel kimerülnek a helyzet leírásában, azaz megoldást szinte sohasem kínálnak. Márpedig a diagnózis felállítása a gyógyításnak csupán az első – bár kétségkívül fontos – fázisa, amelyet a terápiának kell(ene) követnie. Feltéve persze, ha valaki annak elvégzésére is képes.

S bár az imént azt állítottam, többnyire osztom Szili Katalin álláspontját,  legutóbbi rádiós interjújában olyan véleményt fogalmazott meg, amellyel csak részben értek egyet. Azzal nemigen vitatkoznék, hogy az MSZP elveszítheti a következő választásokat, ha nem képes változtatni, miként azzal sem, hogy az egyik legfontosabb kérdés a társadalom bizalmának a visszaszerzése. És – mi tagadás – abban is van valami, hogy időnként a szocialisták is „belecsúsznak a populizmusba”. Gondban akkor vagyok, amikor a házelnök arról beszél, hogy nagy változtatásokat kizárólag úgy lehet végrehajtani, ha azokhoz a társadalom is partner, vagyis annak ellenében nem. És hogy most ez utóbbi zajlik, azt szerinte leginkább az bizonyítja, hogy az MSZP jelenleg tizenöt százalékon áll, nem pedig vagy harmincon.

Hát, ha Szili gondolatait úgy kell értelmeznünk, hogy a reformok szükségességét, a megteendő lépéseket, főként pedig az elérendő célt csak nagyon-nagyon hiányosan (vagy éppen sehogyan sem) magyarázták el a köznek, akkor alapvetően egyetérthetünk vele. Ha viszont arra utalt, hogy csak azokba a dolgokba szabad belevágni, amelyekre a választók is áment mondanak..., nos, ezt már jóval kevésbé látom reális kívánságnak. Hogy mást ne mondjak, mind a magyar, mind az egyetemes történelemből sok-sok példát lehetne felhozni annak alátámasztására, hogy még az amúgy szükséges változtatások (ha úgy tetszik: reformok) sem mindenkor váltották ki az emberek szimpátiáját, különösen, ha azok áldozatokat kívántak meg tőlük. Lehetett-e józan ésszel azt remélni, hogy bárki is örül majd a vizit- és a kórházi napidíjnak avagy a tandíjnak? Hiszen miért is lennének népszerűek azok az intézkedések, amelyek révén mától fizetni kell azért, ami tegnap még ingyenes volt? Nem, népszerűséget sohasem ezek, legfeljebb az ezek ellen szóló beszédek hozhatnak. Más kérdés, hogy hosszabb távon melyikből lehet többet profitálni.

Ezek is érdekelhetik