Napfény és politika

Amikor pár nappal ezelőtt rövid családi nyaralásra utaztam, valaki egy kommentben azt írta, felejtsem el erre az időre a pártokat, a politikát. Az az igazság, hogy szívesen hallgattam rá, mivel magam is így terveztem: se tévé, se újságok, se internet, csak a pihenés. És hát, megfogadtam egy másik tanácsot is. Azt, amely arra buzdítja a magyarokat, hogy idehaza töltsék a szabadságukat, elvégre gyönyörű tájaink vannak, szolgáltatásaink színvonala már-már eléri a tőlünk nyugatabbra lévő országokét, és hogy mondjuk a „magya tenger” is nyújt olyan élményt, mint például az Adria.

Nos, mielőtt bárki is azt gondolná, hogy akkor most mindjárt az agyagba döngölöm (copyright Orbán Viktor) a belföldi turizmust, sietek leszögezni: ahol jártam (a Kis-Balaton környéke, a Balaton déli partja), ott alapvetően rendben volt minden. Sok-sok látnivaló, normális szállások, többníyire kifizethető árak, a korábbinál kevesebb anyázásra okot adó szolgáltatás, kiváló víz (Balcsi), és így tovább. Megjegyzem, a tapasztalataim azt igazolták, amit amúgy a számok is: a belföldi turizmus egyre fontosabb szerepet tölt be idehaza. Szóval, minden oké lett volna, ha... Ha ebben az országban legalább a pihenés idejére meg lehetne szabadulni attól a hangulattól, amely a hétköznapokon körülvesz bennünket. 

De nem. Bárhol jár az ember, zúdul rá a sok hülyeség, a kéretlen vélemény, a gyűlölködés. Miközben elfoglalod a szállásodat, végighallgatod a tulajt, hogy ilyen szarul még sose ment, meg hogy el kellene zavarni mindenkit a francba (megjegyzem, az illető nyolc apartmanja a nyár végéig már réges-régen foglalt), a palacsintás-lángosos szerint a királyság visszaállítása oldaná meg a problémákat (ez nyilván A palacsintás király című magyar mesefilm hatása), s bárki mellé rakod le a cuccodat a vízparton, az néhány perc múlva rögtön Gyurcsány és/vagy Orbán anyját szidja. 

Szegény kisfiam is, aki most ismerkedik a pecázás fortélyaival, nagy szemeket meresztett, amikor az amúgy békés üldögélő horgászok szinte gombnyomásra beindultak, amikor odamentünk hozzájuk, hogy lássunk egy-két fogást. Az egyikük – hangsúlyozva, hogy ő nem rasszista – Hitler módszerével oldaná meg a hazai cigányság problémáját („Uram! Be az ajtón, aztán ki a kéményen... Érti, ugye...? He-he-he...”). A másik szerint, aki egy vállalkozás tulajdonosa, és nagyjából kilóra megvehetné az egész családomat, mindenért a kommunisták a hibásak. Azért, hogy nincs elég hal a vízben („Nappal telepítenek EZEK, de aztán éjszaka hálóval mindet kifogják, amíg egy bolyban vannak... Hogy a k...va anyjukat!”), azért, hogy a kiütéses kisfiát nem látták el azonnal, hanem időpontot kapott („mert EZEK tönkrevágták az egészségügyet is”), meg azért is, hogy az Ausztriában vásárolt teherautóinak irataival kapcsolatos ügyintézés idehaza lassúbb, mint odakinn („...az osztrákok kávét is adnak arra a néhány percre, amíg várnom kell, az itthoni okmányirodák meg csak szarakodnak..., de így is lesz, amíg el nem zavarják az összes kommunistát. Hogy a k...va anyjukat!”). A monológ végighallgatásáért csekélyke ellentételezés számunkra, hogy közben az illető vagy három kapást is elnéz (bár, lehet, hogy nem is a halak voltak, hanem a víz alatti kommunisták próbálták megszívatni  az ellenséget).

Hogy mire következtethetünk a fentebbiekből? Semmire. Legfeljebb arra, hogy egy idióta országban élünk. Mert amíg másutt az emberek úgy nagyjából négy évenként foglalkoznak intenzívebben a politikával (amikor választanak), addig mi azon igyekszünk (vagy csak eltűrjük?), hogy az az életünk minden egyes percébe és szegletébe beférkőzzön. Különben meg a számomra az a tanulság egészből, hogy a jövő nyáron kicsit nagyobb gázt kell adnom, amikor nyaralni indulunk. Akkorát, ami elég a határainkon túlig.