Meggyógyulhat-e Toller László?

Titkok és találgatások lengik körbe a nyáron gépkocsibalesetet szenvedett pécsi polgármestert. Ismert, hogy a pécsi idegsebészeti klinikán ápolják, de pillanatnyi állapotáról csak a legszűkebb orvosi és családi kör tud.

Tolleréknál beszélgetünk a pécsi, Littke utcai lakás nappalijában. A polgármester is velünk van: fényképe üveges tartóban az alacsony komódon, családi fotókkal körülölelve. Velem szemben a kanapén Toller Tünde a feleség, ölében az apró Lacikával, mellette dr. Toller Gábor, a PTE Anatómia Intézetének kutató-orvosa. A konyhaajtó nyitva, Tünde édesanyja éppen ebédet főz. Fasírozott lesz, hagymás tört krumplival.

– Bizonyára tud arról, hogy milyen rémtörténetek keringnek Pécsen a férjéről. Egyes vélemények szerint a „politikai akarat” tartja életben, s jobb lenne már, ha kihúznák a lélegeztetőgép dugóját és hagynák Lacit elmenni... És, hogy ezt a család is alig várja már.

– Ennél még furcsábbakat hallottam. Persze megértem a klinikai ágyon fekvő férjem körüli legendák terjedését, hiszen sokan ismerték és az emberek szeretnek jól informáltak lenni. De tisztázni szeretném, hogy a férjem élete szerencsére már nem a lélegeztetőgéptől, nem az orvosok, s nem a család döntésétől függ. Gyógyul. Egyedül lélegzik, reagál bizonyos dolgokra. Szép, kisimult az arca. Úgy néz ki, mintha itthon ülne, kicsit elszenderülve a fotelban. Bár fogyott vagy tíz kilót, a súlya is a régi, mint négy évvel ezelőtt a polgármesterré választásakor...

– Miért voltak olyan ritkák és szinte semmit mondóak a korábbi közlemények?

– Mert valóban nemigen tudtunk volna mit mondani.

– Gyakorta bemegy hozzá?

– Minden nap többször is meglátogatjuk. Én rendszeresen reggel hatkor, dél körül és este. Amit tudok, segítek a klinikai ápolóknak. Az étkeztetésben, az öltöztetésben, másban. És egyre több élménnyel jövök haza, hiszen a reménykedés időszaka elmúlt, s már a bizakodás idejét éljük. Bízom abban, hogy férjem előbb-utóbb rendbejön.

– Azt mondják az esély skálája rendkívül széles...

– Valóban az. Korábban az életben maradás, a felépülés lehetőségét a nulla és a száz százalék közé tettem, de már régen túl vagyunk a nullán. Férjem ugyanis reagál a körülötte zajló különféle történésekre, és mintha felismerne bennünket.

– Tehát már nincs kómában?

Dr. Toller Gábor bekapcsolódva a beszélgetésbe azt mondja, hogy bár szakmailag nem tud pontos diagnózist mondani, de szerinte az édesapja valóban nincs kómában. Úgy jellemezné inkább, hogy ez már amolyan kómaszerű állapot. Ebben a nehezen meghatározható ébrenlétében azonban az agy roncsolódásai miatt természetesen még nem képes úgy reagálni a dolgokra, mint ahogyan az egészséges ember. De az idő múlásával, az agysejtek regenerálódásával állapotának javulása remélhető.

– Van, aki azt mondja a mozdulataira, hogy reflexszerű mozgás, én néha mást vélek felfedezni bennük – magyarázza Gábor. – És az is tény, hogy apa másként reagál arra, ha engem lát, és megint másként ha a feleségét, Tündit. Nem beszélve ha Lacikát...

Mindezt megerősíti Tünde, hozzátéve, hogy bár tilos lenne, de a kisfiút bevitte már az apjához a klinikára.

– Azt mondtam neki, hogy édesapa alszik...

Toller László érzi azt, ha a felesége a karját megérinti.

A kérdés ebben a helyzetben jogosnak tűnik. Mivel bíztatják őket az orvosok és miben bizakodnak ők? Hová kerül majd a beteg? Viszik-e külföldi rehabilitációs szanatóriumba?

Az orvosok mértéktartóak, Tünde szerint azonban a reményt sohasem szabad feladni. Főleg a javulások láttán. Bár a férje önállóan enni nem tud, de nyelni igen. És ugyanazt az ételt kapja, mint bárki más, igaz, hogy pépesen, de azt. Ma fasírozottat krumplival.
Kérdésemre igen határozottan szögezi le:

- Biztos vagyok abban, hogy egyszer hazatér. Ide ül velem szembe a fotelba, és megissza a kávéját.... Biztos, hogy idővel visszakapom azt a Lacit, aki elköszönt tőlem a karambol előtti hétvégén.

És persze az sem igaz, hogy külföldön keresnének rehabilitációs klinikát. Toller László itthon, alighanem egy budapesti intézetben fogja a szükséges kezeléseket megkapni. A rehabilitációnak ugyanis bár fontos része a tornáztatás, a mozgás, az izmok erősítése, fontos a külső ingerek megléte, a szeretteivel való gyakori együttlét, és fontosak a hozzá intézett szavak.

Gábor szerint igazi csoda, hogy az édesapja életben maradt. Úgy véli, hogy szakmai bravúrok mellett ebben a csodában része van annak is, hogy a nehéz percekben, órákban sokan gondoltak az élet-halál mezsgyéjén járó polgármesterre, s talán imádkoztak is érte.

Toller László rövidesen elhagyja az idegsebészeti klinikát

Tollerné a férje balesetét követő órákra, napokra, hetekre sem igen emlékszik pontosan. Csak néhány momentumra, fájdalmas felismerésre, izgalmas órára. Utólag rendszerezi magában a történteket.
Úgy volt ugyanis, hogy férje szerdáig Budapesten marad, ám ma sem tudni, hogy miért, meggondolta magát és már hétfőn délután gépkocsiba ült. Mert valami dolga volt. Vagy csak a sok távollét miatt, unta már a pesti levegőt.

Toller Lászlónéban a műtét alatti órákban a többi hozzátartozók, főleg Laci orvos fia, dr. Toller Gábor tartotta a lelket. Megváltoztak a napjai, hiszen előtte mindig, a nap huszonnégy órájában együtt volt a kis Lacikával, a baleset óta azonban naponta többször is, órákra el kell válniuk. A gyerek eleinte természetesen nem értette, hogy miért hiányzik az édesanyja, hogy miért nem jön soha haza az édesapja. Az első napokban Tünde feszült, fáradt és izgatott volt, s erővel kellett jókedvet, vidámságot mutatnia gyermekének.

Utólag döbbent rá arra, hogy milyen küzdelmet folytattak az orvosok a férje életének megmentéséért, ott a baleset helyszínén a mentősök, majd a pécsi idegsebészeti klinikán Dóczi Tamás professzor vezetésével. Azt a szeretetet, amellyel a férjét az éppen ott segítők, ápolók és orvosok körülveszik, s úgy gondolja, hogy soha nem tudja eléggé megköszönni. Hasonlóképpen érez, a férjéért aggódók iránt. Kéri, tegyük meg helyette. És azt is mondja, hogy Laci rövidesen elhagyja a klinikát.

Utóbbit kérdésükre megerősítette Dóczi Tamás, aki megint csak szűkszavúan, a tényekhez ragaszkodta közölte: Toller László már nem szorul intenzív ápolásra, s ezért minden valószínűség szerint két héten belül elhagyja a klinikát. Ugyanis esetében már olyan rehabilitációs kezelésekre van szükség, amit a klinikán nem tudnak számára megadni. A várható kilátásokról a professzor nem nyilatkozott.