Viszlát!

Reménykedünk, hogy néhány napra még visszatér
a szép idő. Törzsvendéglőm pincérével nézünk a kerthelyiség felé, a nyár felől merengünk. „Idebenn legalább nem teszi föl senki a lábát
a boxokban a padra” – mondom. „Bizony, igaza van – sóhajt a pincér. – Vajon ki tudná megmagyarázni, az emberek miért érzik azonnal, hogy legalábbis ki kell bújniuk a cipőjükből, vagy cipőstől föltenni a lábukat, ha kinn ülnek a kertben?
Ez mégiscsak vendéglő, nem pedig szalonnázóhely a hegyekben!” Utolsó szavait jóformán már alig hallom. A szomszéd asztalnál fülsértő trillázás: valaki hangos mobiltelefonálásba kezd...