Vincze Nándor és a fia együtt lépett pályára

– A labdarúgó pályafutásod során mindig a Kunszállást erősítetted, az adatbank szerint 315 mérkőzés van a hátad mögött.

– Az adatbankban valóban 315 mérkőzés szerepel, de a korosabb játékosok esetében, mint amilyen jómagam is vagyok, ez a szám ugyebár nem mérvadó, hiszen csak az ezredfordulót követően indult meg az adatbank, onnan indítható a nyilvántartás. Ha jól számolom, az én esetemben a lejátszott mérkőzések valós száma jó ezer körül járhat már.

– Milyen poszton játszol jelenleg?

– A jelenlegi posztom belsővédő vagy védekező középpályás. Régebben játszottam előrébb is, de köztudott tény, hogy a kor előrehaladtával ugyebár egyre hátrébb kerül az ember. Ez alól jómagam sem vagyok kivétel.

– Bizonyára bosszantó volt kikapni az újonc sereghajtótól. Milyen volt a Ladánybene elleni hazai meccs?

– Természetesen nem bontottunk pezsgőt a meccs után, otthon kikapni pláne bosszantó, ráadásul úgy, hogy mi mindig nyerni akarunk, legyen szó akár a sereghajtóról akár az első helyezettről. Mi tagadás, a kihagyott helyzeteink sokasága bosszulta meg magát, no meg az, hogy hazai pályán nem szabad három gólt kapni. Küzdöttünk mi becsülettel, de miután az ellenfél vezetésre tett szert, ki tudta bekkelni a meccset. Csak gratulálni lehet nekik ehhez.

– A te számodra mégis örökre emlékezetes lesz a mérkőzés – amelyen te végig játszottál –, miután a 62. percben beállt ifjabb Vincze Nándor, a fiad.

– Igen, emlékezetes lesz örökre a mérkőzés, mert eljött az a pillanat, amikor a fiammal együtt játszhattam a kunszállási felnőtt csapatban. A harminchárom évnyi kunszállási játékomnak talán a legnagyobb ajándéka ez a számomra.

– Volt valaha ilyen terved, célod vagy álmod, hogy egyszer még együtt szerepelsz majd a fiaddal a felnőttben? Vagy játszott ebben szerepet szerencse? Előre nem tervezhet, hogy az ember még 48 évesen is bírja a tempót.

– Persze, már akkor megfordult a fejemben, hogy egyszer talán ez a pillanat is eljöhet, amikor még csak egészen kisgyerekként kergette a labdát nagy boldogan. Én soha nem erőltettem a számára a focit, de ő saját magától ezt a sportot választotta, és ráadásul ügyes is benne. Az, hogy végül együtt játszhattunk, az az általa is elvégzett nagyon sok munka eredménye. Persze szerencse is kellett hozzá, – ez alatt azt értem, hogy 48 éves korom dacára még jómagam is szerepelek a Kunszállásban –, de ennek érdekében azért tenni is kellett nagyon sokat. De doppingolt is ez a lehetőség atekintetben, hogy talán ez is volt az oka, hogy még mindig aktív labdarúgóként focizom. Hiszen a közelmúltban már érezhető volt, hogy látták az edzői és a játékosok is, hogy a Nándika nem ügyetlen és hogy akár már 16 évesen is bemutatkozhat a felnőttben. Ezt látva úgy voltam vele, hogy én még nem akasztom szögre a saját stoplisomat, várok még egy kicsit, hátha összejön az apa-fia egy csapatban szituáció. És összejött.

– Ifjabb Vincze Nándornak 28 perc jutott ezen a meccsen. Hogy teljesített?

– Szerintem nem volt megilletődve, de amikor csereként feljött a pályára, mi már kétgólos hátrányban voltunk. És neki csereként abban a fázisban, amikor az előnye birtokában a lelkesen küzdő ellenfél már betolta a buszt a kapuba, nem volt könnyű dolga. Volt jó pár megmozdulása, és meggyőződésem, hogy ha ő került volna ziccerbe, tuti, hogy beveri.

– A tapasztalatokat levontátok?

– Persze, utána beszéltünk a mérkőzésről. Ha a meccs elején a nagy helyzeteket értékesíteni tudtuk volna, akkor talán sima liba lett volna. És gratuláltam a fiamnak, nagyon büszke vagyok rá, ha még nem is mindig látszik.

– Képzeljünk el egy olyan jelenetet, hogy te ott vagy hátul a védelemben, elöl pedig fölrúgják ifjabb Vincze Nándort. Apaként van olyan késztetés, hogy „hé, az az én fiam!”, és odaszaladj, hogy helyre tedd a tettest, ne adj isten elégtételt végy? Vagy pedig a pályán kívülről a fiadat az utánpótlás csapatokban figyelve hozzá tudtál már szokni, hogy az ember saját gyerekét fel is rúghatják.

– Ami a szabálytalanságokat illeti, a suttyósságot, az alattomosságot nem tolerálom. Aki ismer tudja, hogy olyan a habitusom, hogy ezt szóvá is teszem. Legyen annak az elszenvedője akár a fiam de akárki más. És igen, szenzitívebb vagyok a gyerekek és a fiam irányában. Viszont soha nem élvezett kivételezést a fiam, sőt. Persze apaként érthető módon nagyon féltem őt, és igen, tudom, hogy lesz olyan, amikor felrúgják. De valóban, nagyon sokszor láttam már utánpótlás csapatokban is focizni, annál is inkább, mert egészen közelről követhettem a pályafutását. Utánpótlás-edzője soha nem voltam a fiamnak, de mint lelkes labdarúgó-apuka gyakran edzettem őt és még a többieket is az ő korosztályában, afféle beugró trénerként vagy csapatvezetőként. Ha a Kertész Gabi, a vezetőedzőjük nem ért rá, akkor én vezettem a tréningeket, sőt, nem egyszer vittem őket a meccseikre, no meg NB I-es meccsekre is. Az uborkaszezonban is tartottam már nekik edzést, szerveztem nekik kétkapus játékot, tehát átlagos focista-apuka szerepnél jóval többet vállaltam, de nem hivatalos keretek között, hanem így hozta az élet, no meg a Kertész Gáborhoz fűződő régi barátság. De soha nem voltam a klubnál utánpótlás edző, mert addig nem akartam edzőséget vállalni, amíg aktív labdarúgó vagyok. De gyakorlatilag öt éves koruk óta végig velük vagyok, azaz a fiam csapatával, tehát ha a pályán mondjuk felrúgják, ahhoz azért már hozzá vagyok szokva. És persze bosszant, de nem csak az, ha őt, hanem ha bárkit a csapatból. A fiaimnak tekintem mindannyiukat.

– Lesz-e még ilyen alkalom, hogy együtt játszhatnak?

– Én még szeretném átélni a pályán közösen a fiammal azt, hogy gólt szerez, és hogy a gólja után üdvözlésként megölelhetem, ahogy azt is, hogy lelkes szurkolóként a nagylányom is a feleségem is tanúja lehet még egy ilyen szép pillanatnak, egy apa és fia közös gólörömnek.