Valóra váltotta a nagy álmát Székely Loránd ultrafutó

„Száznyolcvan kilométer, néha több” – így kezdődik a P. Mobil együttes Miskolc című, mára már örökzöldnek mondható dala. A Schuszter Lóránt vezette együttes minden bizonnyal a Buda­pest–Miskolc távolság viszonylagosságára utalt a dal első sorával, a kecskeméti ultrafutó, Székely Loránd esetében azonban szó szerint vehető a dalt indító sor, egészen pontosan a második fele, hiszen ha az Ultrabalaton távját nézzük, akkor szó szerint igaz, hogy „néha több.” Ez az az alkalom, amikor száznyolcvannál is több a kilométer, egészen pontosan harminccal. Nagy álma teljesült ezzel, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Arra a kérdésre, hogy a Székely Loránd név vajon művésznév-e, a sportoló nevetve válaszolta, hogy természetesen nem. Pedig ha Székely Loránd esetleg művésznéven óhajtott volna ultramaratonistává válni, ez a név felvett névnek is tökéletesen megfelelt volna. Hiszen a vezetékneve utal hovatartozására, a szülőföldjére, a születési helyére, amely nem más, mint Marosvásárhely, ez a város pedig Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy társaságában egyike Székelyföld három központjának. 

A keresztneve is bőven lehetne beszélő művésznév, a Loránd ugyanis a germán eredetű Roland magyar alakváltozata, amely az r és az l mássalhangzók felcserélésével képződött. Jelen esetünkben még fontosabb, hogy mit jelent a név: dicsőséget, vakmerőségével dicsőséget szerzett harcost. 

Székely Loránd esetében az utóbbi jelentés is, a vakmerőségével dicsőséget szerzett harcos jelentés bőven fennáll, csak szerencsére ő már nem kardokkal, dárdákkal szerez dicsőséget vérmezővé alakítva a csatamezőt, hanem a sport egyik extrém ágát, az ultrafutást műveli, amihez nem sokkal kevesebb – sőt lehet, hogy több – elszántság kell, mint a Roland-­ének lovagjainak ahhoz, hogy vértet öltsenek, páncélba öltözzenek, és úgy hadakozzanak. Azok az idők elmúltak, az ultrafutó számára a sport az, amely területen vakmerő utat választva dicsőséget szerezhet. Ahogy tette azt a 2022-es Ultrabalaton versenyen. De nem felvett névvel, hanem rendes polgári nevén, Székely Loránd néven.

Azzal kapcsolatban, hogy hogyan került át Székelyföldről Kecskemétre, elmondta: tíz­éves volt, amikor a szülei átköltöztek a Marosvásárhely melletti Nyárád­karácsonyfalváról Kecskemétre, abban a reményben, hogy nekik, a gyerekeknek biztonságosabb jövőt és jobb életet tudnak biztosítani. – Nagy lelki bátorságról tettek tanúságot a szüleim ezzel a lépéssel – jelentette ki Loránd. – És hogy miért éppen Kecskemétre? Itt éltek már akkor is távoli rokonaink, és tudtuk, hogy rájuk számíthatunk. Így is lett, a szüleim számítása bevált, ugyanakkor számomra is nagyon bevált az ő döntésük, hiszen nagyon szeretem ezt a várost.

Sport- és elsősorban futópályafutásáról pedig így vall. – A sport mindig az életem része volt, szerintem azóta, hogy nagyapám kivitt az első nagypályás falusi focimeccsre. Aztán elkezdtem focizni és állandóan rúgtuk a bőrt. Iskolai szünetekben, nyáron sötétedésig. Játszottam nagypályán és kispályán, nyertünk városi bajnokságot, akkora lendülettel és önfeledtséggel, hogy harmincöt éves koromig el se tudtam képzelni, hogy valaki hogyan tud labda nélküli sportot űzni. Azt meg pláne nem, hogyan tud valaki egyedül futni. Aztán kaptam egy maratoni nevezést a páromtól egy maratonira, hiszen tudta, hogy az régóta szerepel a bakancslistámon. Felkészültem, és bár nehéz volt, annyira jól éreztem magam, hogy rögtön el is mentem az első Kinizsi 100 km teljesítménytúrámra, aztán azóta még háromszor indultam azon. Ezután elmentem az első Budapest maratonra, majd felkészültem az első négynapos Balaton-kerülő versenyre (Balaton Szuper Maraton BSZM), ami az, amit a neve takar, négy nap alatt egy teljes Balaton-kör. 

És beleragadtam, úgy maradtam, csak futottam, és nagyon élveztem. Közben emelgettem a lécet. 

Jött az első Korinthosz 80 (Baja–Szekszárd), majd egy évre rá az első Korinthosz 160 (Szekszárd–Baja–Szekszárd). Ott olyan jól ment a 160 kilométer, hogy akkor már megfordult a fejemben az Ultrabalaton. Aztán eldöntöttem, hogy elindulok, és onnantól már nem volt visszaút. Edzettem és edzettem. Először egyébként 2015-ben találkoztam az UB-vel. Egy 10-es csapathoz csapódtam. Akkor még a foci volt a minden. Tulajdonképpen akkor döbbentem rá először, hogy ezt egyéniben is futják egyesek. El sem akartam hinni, ilyen hosszú távot nem is lehet lefutni, különben sincs ebben a sportban labda, így marhaság az egész. Persze eközben ott volt a bakancslistámon, hogy sportember lévén egyszer egy maratont le kell fussak. Aztán azóta minden évben ott voltam az UB-n. 12-es, 10-es csapatokban, majd 4-esben, aztán párosban, amikor dobogóra is állhattunk Almási Istvánnal.

Egyébként 2016 júniusában sikerült lefutnom az első félmaratonomat, majd 2017-ben indult be az igazi futóélet. Ekkor készültem fel az első maratonra, majd pedig azóta már számtalan versenyre. Ez alatt a bő öt év alatt mára már 26 maraton és 23 ennél hosszabb ultra jött össze. Ez mind kellett ahhoz, hogy legyen merszem az idei év májusában odaállni a rajthoz, amit egyébként nemcsak 2015-ben tartottam volna magamról elképzelhetetlenek, de még 2021-ben is. De odaálltam, ráadásul még jubiláltam is ezzel, hiszen ez az UB lett az 50. legalább maratoni hosszúságú távom.
A május eleji, 2022 ultra­balatoni versenyről tartott beszámolója már-már a Roland-énekeket idézi, stílusában, érzelmi átitatottságával és kalandosságával egyaránt.

– Egyszóval minden okom megvolt arra, hogyha már vállalkoztam rá, hatalmas lendülettel készüljek az UB 2022-re. A felkészülésem remekül sikerült, két héttel előtte duzzadtam az önbizalomtól és az erőtől. Aztán az utolsó héten jött egy kis betegség. Az első pillanatban a Covidtól tartottam, de – idézőjelben – megúsztam torokgyulladással. Tömtem a gyógyszereket magamba, de ezzel együtt sem voltam százszázalékos állapotban péntek reggelre, a verseny reggelére, akkor még erősen köhögtem és aludni sem sikerült három óránál többet. De úgy voltam vele, hogy legalább a rajt élményét átélem, ha már itt vagyok, aztán legföljebb majd kiállok valahol, ha kidőlök. A rajt előtt készítettem a kis csapatommal néhány fotót, az ismerősökkel, barátokkal gyorsan pacsiztam egyet, aztán beálltam a száznyolcvanhárom induló közé. Jól tettem, már ez hátborzongató érzés volt. Persze tudtam, hogy bármennyit is tudok teljesíteni, az pokoli nehéz lesz, de ott, a rajtban azok a percek hihetetlenül felemelőek voltak.

Aztán elrajtolt a verseny, amely előtt levette saját válláról a lelki terheket, viszont jött a fizikai terhelés. 

– Az első 11 km-ben egyedül voltam. Érzésből futok, nem érdekel a pulzus és a tempó, csak az érzés. 11-nél Almási Pisti jött velem kerékpárral, innentől a csapat velem volt, etettek, itattak, tartották bennem a lelket. A frissítésre volt egy fő csapásirány, de nem dekáztam ki semmit előre, tudtam, hogy improvizálni kell majd, mert olyan nincs, hogy ne legyen baj. Csakhogy az első már 20 kilométernél jelentkezett, a bal forgóm körül fájdogálni kezdett. Bekenegettük, cipőt cseréltem, csak fájt. Azt tudni kell, hogy az ultrafutás egy pengeélen futó játék a szervezettel. Ha a szervezet valamit jelez, azonnal reagálni kell, különben vége a dalnak. Rá is jöttem, hogy egy spéci nyújtással helyre tudom hozni, a fájdalom megszűnt. Közben meleg lett és tűzött a nap. Locsoltunk, jegeltünk, betakaróztunk. Badacsonyban haladtunk a Római úti hepehupákon, majd következett Keszthely, 74 km. Ott meleg leves várt, egy keveset hengereltünk, a csapattal beszélgettünk, aztán irány a déli part. Körülbelül féltáv után – 100 km volt a lábamban, 110 még előttem – egy rövid megálló, zokni- és cipőcsere, a nap lemegy, hűvösödik, és innentől kezdődik a tánc. Tánc a tempóval, a táplálékkal, a sóval és a folyadékkal. Nem merek csak gyors gyaloglásra átállni. Szemesnél forró levesre, cukros teára vágyok, hátha segít. Akkor már teljesen összefolyik, hogy a déli part épp melyik falujában vagyunk. A csapat jön mellettem, diktálják a tempót és a kaját. Egy falat banán, egy korty víz, egy korty kóla, eltart körülbelül negyven kilométeren át ez a tánc. Idővel elérem Siófokot, és magamban nem tudtam, hogy hogyan fogalmazzak, már 152 kilométernél járok, vagy még csak 152-nél.

Balatonvilágosnál jön a kedvenc magas partom, aztán Akarattya, Kenese, egyre jobban fáj a bal lábam, de még van egymaratonnyi táv. 

Elérjük Fűzfőt, a hűséges kísérő csapatom reszket a hajnali hidegben, de kitartanak. Még van hátra 30 km, alig tudok futólépést felvenni, de semmi baj, gyorsan gyalogolok. Balatonalmádi, még 21 kilométer. A csapatom kitart mellettem, érkeznek barátok is, a végén már hatodmagammal futok. Az utolsó 21 km több mint 3 óra lett. A célba már mintegy önkívületben értem be, mennyei szózatként hallottam a szpíker hangját: „bőven a déli harangszó előtt 2 órával, Lóri, megcsináltad”. Alig állok a lábamon, de a lelkem a föld felett száll két méterrel. 183 induló, 106 célba érő, 47. helyezés és 26 óra 59 perc, 211 km.

Mindvégig hallottam az itthoniak szurkolását, éreztem, hogy küldték az erőt. 

Leírhatatlanul hálás voltam a csapatomnak, Almási Pistinek és feleségének, Andinak, Tari Janinak, Évinek, a páromnak, Dinnyés Ádámnak, hogy velem tartottak. No meg Csernus Csabának is, hogy el sem tudom mondani, mennyit segített a felkészülésben, azzal háláltam meg neki, hogy megcsináltuk. Megcsináltuk, hiszen összesen már hétszer sikerült körbefutnom valamilyen formában a Balatont, de természetesen ez volt a csúcsélmény minden szempontból, de nem hiszem, hogy az utolsó.

Székely Loránd felért ugyanis a csúcsra, de itt még nem áll meg. – A célom az, hogy egyszer meglegyen a száz lefutott maratonom.

Nomen est omen, hogy a latin mondást idézzük, az elszántság nem hiányzik, az adottságok megvannak, rajta nem fog múlni, hogy meglegyen a száz.