Kecskemét

2022.04.25. 19:55

Kossuth-díj koronázta meg Bahget Iskander fotóművész munkásságát

Élete és szenvedélye a fotózás. Bahget Iskander fotóművész számára a Kossuth-díj a több mint 50 éves munkásságának megkoronázása. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a mindennapokról a kecskeméti műtermében.

Sebestyén Hajnalka

Bahget Iskander . Fotó: Bús Csaba/archív-felvétel

– A közelmúltban kapta meg hazánk legrangosabb szakmai elismerését, a Kossuth-díjat. Mit érzett, amikor értesítették a díj odaítéléséről? 
– Bevallom, annyira izgatott lettem, hogy nem aludtam egész éjszaka. Több mint 50 éve dolgozom szabadúszóként. Szerencsére mindig voltak az évtizedek alatt, akik értékelték a munkámat, de most ez a Kossuth-díj méltó elismerése, megkoronázása szakmai munkámnak. Én mindig hittem magamban, a munkáimban. A modelljeimmel nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki. A díjakat mindig közösen értük el, hiszen a jó fotográfiák nemcsak rajtam, hanem rajtuk is múlott. Akik nem értik, hogy miért kaptam ezt az elismerést, azok nem ismernek, nem tudják, mi is pontosan az, amit én letettem az asztalra. 

– Több mint 50 éve fotózik. Hogyan jött az életébe a fényképezés? 
– Még a főiskolán vettem kezembe először fényképezőgépet. Szerettem volna valami pluszt felmutatni. Mivel akkor még nem beszéltem jól magyarul, a fényképezés segített abban, hogy kifejezzem magam. Az első ösztöndíjamból vettem meg az első fényképezőgépemet. Mindenhova gyalog jártam, és fényképeztem. Egy fotóklubba is beiratkoztam. Az élet szép hozadéka, hogy tavaly ennek a fotóklubnak a jubileumi ünnepségére engem kértek fel fővédnöknek. Ötven év alatt én vittem a tagok közül a legtöbbre. 

– Munkásságát nagyban meghatározták a fekete-fehér szociofotók, a sivatagi tájképek, illetve a magyar irodalom és képzőművészet jeles képviselőiről készült fotográfiák. Volt kedvenc témája? 
– Én mindig a társadalmi problémákat szerettem feltárni fotóimmal, fotósorozataimmal. Így nagyon szerettem járni a magyar falvakat. Emellett munkásságom fontos része a Magyarország arab szemmel című vándor­kiállításom, mely számos arab országban mutatta be a magyar kultúrát, segítve ezzel a kultúrák közötti kapcsolatok elmélyítését. 

Bahget Iskander, Kossuth-díjas arab származású magyar fotóművész Fotó: Bús Csaba

– Mindig szabadúszó fotós volt? 
– Igen, sosem szerettem volna elköteleződni, mert csak így készíthettem olyan képeket, melyek valóban azt tükrözték, amit szerettem volna átadni. Sosem egyedi fotókban gondolkoztam, hanem komplex sorozatokban. Mindig éreztem az emberek bizalmát. Őszintén érdeklődtem irántuk, és ez kölcsönös is volt. Minden modellemet tiszteltem és tisztelek ma is. Közel 20 éve az anyaság témaköre kapcsán olyan őszintén nyíltak meg előttem a várandós hölgyek és édesanyák, melyet csak kevesen mondhatnak el magukról, hiszen addig az tabu volt. 

– Az érzelmek közvetítése fontos a számára? 
– Mindig szerettem az érzelmeket megmutatni. 

A fájdalom és a boldogság egyforma mindenhol. Sosem a gazdagsághoz van köze. 

A szerény körülmények között élő ember sokszor boldogabb, mint az, aki saját helikopterrel jár. A belső boldogság a fontos, melyet egy fénykép is visszaadhat. 

– Hogy érzi, ön boldog? 
– Most igen. A Kossuth-díj nagyon sokat jelent nekem. Féltem, hogy nem látják meg munkám üzenetét, és halálom után elfelejtenek. Ez a munkásságom csúcsa. Ugyanakkor ösztönöz, hogy a továbbiakban is dolgozzam, és önzetlenül segítsek. Hiszen adni sokkal könnyebb és örömteli, mint kapni. 

– Van olyan téma, amit még szeretne megörökíteni? 
– Korábban volt. A rendszerváltást nagyon szerettem volna fotókkal dokumentálni. Én minden előítélet nélkül, hűen tükröztem volna a magyar társadalmat. Erre azonban nem adódott lehetőségem. Ugyanígy hiúsult meg az az ötletem, hogy 15 éve az utolsó magyar kulákokat fotóim által megőrizzem az utókornak. Bulgáriában mindez sikerült az utolsó veteránok sorozattal, melyet nagy siker és érdeklődés fogadott. 

– Szíriában született, 1967 óta él Magyarországon. Volt valaha honvágya? 
– Akkor, amikor egy magyar cég munkatársaként Algé­riában dolgoztam több mint három évig. Akkor nagyon hiányzott Magyarország. Nekem mindig az a hely hiányzik, ahol a családom és a barátaim vannak. Én már teljesen magyarul gondolkozom, álmodom. Szíriában szinte már nem is élnek hozzátartozóim, nem ismerek senkit. Szeretem Magyarországot és Kecskemétet. 

– A fotózás az élete, de volt civil szakmája is? 
– Az első diplomámat mérnök, a másodikat műszaki tanári szakon szereztem meg. Több kecskeméti cégnél dolgoztam mérnökként. 

– A másik nagy szenvedélye a kert. Gyönyörű a kertje, melyet sokan megcsodálnak. 
– Rengeteg munka és szeretet eredménye a szép kertem, mely nemcsak látványában impozáns, de baráti és családi összejöveteleknek is ideális. A benne lévő növényeket több esetben barátaim hozták vagy ültették el. Van olyan fám, amit például Buda Feri költő barátom ültetett el. Mindent magam végzek benne, mert csak így élvezet számomra. 

– Sok barátja van? 
– Nem szeretem a magányt, mindig kell legyenek körülöttem. Szerencsés vagyok, mert sok barátom van, és minden érdek nélkül. Kölcsönösen tiszteljük egymást mindenkivel. 

Amikor megkaptam a Kossuth-díjat, világszerte – Kairótól Párizson és Damaszkuszon át Pécsig – négyezren gratuláltak telefonon vagy a világhálón keresztül. 

Emellett vallom, hogy a boldogsághoz elengedhetetlen a nevetés. Minden nap legalább öt perc nevetés szükséges. 

– Példaértékű munkásságát a díjak és kiállítások mellett könyvek is fémjelzik. E téren készül valami új? 
– Jövőre leszek 80 éves, sajnos én sem tudhatom, meddig dolgozhatom még. Készül az életrajzi könyvem, mely reményeim szerint a nyárra nyomdába kerül. Ez azonban nem igazán a könyvesboltok számára készül, sokkal inkább nemzeti könyvtárakba világszerte. Szeretném, ha ez lenne az egyik hagyatékom az utókorra. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!