Galériával

2022.03.11. 06:55

Pénteken debütál A mi kis városunk a kecskeméti Kelemen László Kamaraszínházban

A személyes kapcsolatok és a pillanat megélésének fontosságára hívja fel a figyelmet a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház legújabb darabja, amelyet Ilja Bocsarnikovsz állított színpadra. A mi kis városunk című előadás péntek esti premierje kapcsán Csapó Virág és Adorjáni Bálint színművészekkel beszélgettünk.

Bajáki Zsanett

Fotós: BUS CSABA

Fotós: BUS CSABA

– Mi áll az események fókuszában? – kérdeztük Csapó Virágot.

– A darab egy kisváros hétköznapi történeteit mutatja be, amit a rendezőasszisztens szerepében lévő színész mesél el nekünk. Középpontjában az az alapvetés áll, hogy a családi, a baráti, a szerelmi kapcsolatok – függetlenül attól, hogy melyik korszakban vagyunk – halhatatlanok, és nagyon fontos részét képezik az életünknek. Én a főszereplő lány (Hartai Petra) anyukáját játszom, aki ugyan kicsit szigorú, de mégis nagy szeretet van közöttünk. A lányom beleszeret a szomszéd fiúba (Varga-Huszti Máté) és az ő szerelmük beteljesülésén és tragédiáján keresztül követheti végig a néző azokat az aprónak tűnő, ám mindannyiunk életében fontos szerepet játszó eseményeket, amelyek fölött hajlamosak vagyunk elsiklani ebben a nagy rohanásban.

– Hogyan zajlott a próbafolyamat Ilja Bocsarnikovsz rendezővel?

– Mindig jó dolog vendégrendezővel együtt dolgozni, ráadásul a debreceni kollégáktól csak jót hallottam Ilja Bocsarnikovszról, és örülök, hogy ezek a tapasztalatok be is bizonyosodtak. Számomra is meglepetést okozott, de kiderült, hogy minden, amire egy 30 éve pályán lévő színész biztos tudásként tekint, megkérdőjelezhető, és Ilja két másodperc alatt bebizonyítja, hogy nem így van. Voltak olyan dolgok is, amiknek ugyan a birtokában voltunk, de nagyon mélyről kellett előásni. Ilja rendkívül jó színész, tűpontos abban, amit csinál, hihetetlen élességgel mutatott meg nekünk egy-egy karaktert, vagy előjátszotta, amit éppen kért. A nyelvi különbségeknek számomra nincs jelentősége, az a fontos, hogy ki mennyire jó rendező, mennyire inspirál és mennyire tudjuk elfogadni, amit kér. Lehet valaki jó rendező, de ha benned nem tud megszületni, amit vár, akkor létrejöhet egy függöny a színész és a rendező között, amitől a közös munka terméketlen. Én azt érzem, hogy itt megszületett a kellő szimbiózis.

– Adorjáni Bálint színművész lesz az, aki narrátorként elkalauzolja a nézőket Grover’s Cornerbe, ahová ifjúkori emlékei fűzik. Miről szól a történet? – kérdeztük Adorjáni Bálintot.

– A saját történetemet mesélem el, ami tulajdonképpen Grover’s Corner, egy amerikai kisváros hétköznapjait foglalja keretbe. A településen 2642 lakos él, akiknek három különböző időpontban leshetünk bele az életébe. Először végigkövetünk egy teljes napot, majd három, illetve 9 évet ugrunk a történetben, ami 1901 és 1913 között játszódik.

– Mi adja a történet drámaiságát?

– A darab alapvetően azokról az apró pillanatokról szól, amelyek összességében kiteszik az örökkévalóságot. Rámutat, hogy a nagy rohanás közepette mennyire nem tudjuk megélni a hétköznapi örömöket. Olyan, mintha az életünk egy állandó versenyfutás lenne, mindig távlatokban gondolkozunk, és visszatekintve is csak a nagyobb időszakokról tudunk elmondani valamit, mert a pici történések fölött elsiklottunk. Elmegy mellettünk az élet, anélkül, hogy a pillanatot annak teljességében megélnénk.

– A mai kor urbanizált, tömegkultúrában élő embere hogyan tud reflektálni erre a felvetésre?

– A kisváros azért kisváros, hogy visszacsatoljon az ember felszabadult, gyermeki énjéhez, amikor minden egyes dolog, amivel találkozott még új volt. Azért zajlik itt a cselekmény, hogy minden megfogható, jól körülhatárolható legyen. Nincsenek hatalmas események, nem származott el innen semmilyen híresség, egyszerű emberek élnek itt, alapvető emberi kapcsolatokkal és történésekkel: szerelem, házasság, szülés és halál. Ahogy eltávolodunk ettől a gyermeki léttől, őszinteségtől és egyszerűségtől, együtt rohanva az életünkkel, a globalizáció által kitágított spektrumban, a sok információ között képesek vagyunk teljesen elveszni és magányossá válni.

– Milyen színészi kihívást jelentett a szerep megformálása?

– Az előadás egyik különlegessége, hogy nagyon kevés kellékkel dolgozunk, a tárgyakat hanghatások helyettesítik. Miután kialakultak a jelenetek és a bennük zajló cselekvések, megérkezett a hozzájuk tartozó hangkulissza is. Ezeket az effekteket kellett pontosítani és begyakorolni, hogy mikor milyen mozdulatot csinál az ember. Főiskolán voltak hasonló játékok, de színdarabban még nem csináltam ilyet. Pontosságot, figyelmet, egymásra figyelést igényel ez a munka, ami alapvetően minden előadásban jelen kell, hogy legyen. Ugyanakkor erősíti azt, hogy ezek a figurák az adott pillanatokban jelen legyenek, és az apró, pici konfliktusok olyan intenzíven szülessenek meg, ahogy ezt a darab megkívánja.

– Kiknek szól az üzenet?

– Egy jó darabban minden korosztály megtalálja azokat a szereplőket, akikkel azonosulni tud. A mi kis városunk történetében jó értelemben vett egyszerűség és nyitottság van, amiben a fiatalok ugyanúgy megtalálják az azonosulási pontot, mint az idősek, akik számára kicsit egy visszatekintés is a darab. Egy időutazás, amelynek során visszarepülnek a fiatalkorukba, és együtt utaznak ezzel a történettel.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában