Egyedi étkészleteket alkot Strohner Jázmin kecskeméti keramikus

– Hogyan kezdtél el ismerkedni a képzőművészettel?

– Nem volt nehéz dolgom, hiszen édesapám Dr. Strohner József PhD zománcművész, de ő is keramikusként kezdett. A művészetek tehát mindig jelen voltak az otthonunkban és a környezetemben, kisgyerekként kiállításmegnyitókra, tárlatokra jártam a szüleimmel. Ebben a világban nőttem fel és teljesen természetes volt számomra, hogy körbevesz a művészet. Nagyon kicsi koromtól kezdve agyagoztam és zománcoztam apukám és anyukám révén. Anyukám (Uhl Veronika) a Zrínyi Ilona Általános Iskolában tartott zománcszakkört, nyáron

pedig az Ifjúsági Otthonban tábort a gyerekeknek, ahová mi is minden évben mentünk a testvéremmel. A Kandó Kálmán Szakgimnázium Kondor Béla Művészeti Tagozata után – ami utólag is nagyon jó választásnak tűnt, hiszen többek között olyan kiváló tanáraim voltak, mint Sári Mihály, Szikora Imre – tavaly nyáron diplomáztam a Pécsi Tudományegyetem Formatervezés Tanszéken. Már az első év után tudatosult bennem, hogy nagyon szeretem a szakma funkcionális vonalát és imádok étkészleteket korongozni, amit még a Kandóban Bánföldi Ferenctől tanultam. Formai kísérletezésbe kezdtem és egyre több mázat fejlesztettem Hortobágyi Ilona, a Zsolnay vegyészmérnökének segítségével, aki a szilikátkémia tanárom volt. Aztán Angliába mentem Erasmusra, és amikor hazajöttem már biztos voltam benne, hogy egy étkészletet szeretnék csinálni diplomamunkának.

– Miért az étkészlet?

– Sok oka van. Egyrészt nagyon szeretek főzni és komolyan érdekel a gasztronómia. Másrészt az a fajta ember vagyok, akinek mindig megvan a kedvenc villája, tányérja, kanala és csak azokkal akar enni. Szerettem volna kialakítani egy olyan, szívből jövő formavilágot, amit minden nap szeretek használni, olyan mázzal, amiben nap mint nap gyönyörködhetek és az étel is jól mutat benne. Az étkészletek teljesen alapvető részei a háztartásnak, de úgy érzem, hogy egy kicsit be vagyunk ragadva a tömeggyártói vonalba (különböző okok miatt). Sok ember talán nem is tud róla, hogy kiváló magyar tervezők is csinálnak ilyesmit. Biztosan olyanok is vannak, akik ugyan tudnak róla, de „nem engedhetik meg maguknak”, és persze létezik egy réteg, akit nem is igazán izgat ez a téma. Megihlet, hogy a személyes preferenciáim mentén kezdjek kísérletezni a formákkal. Most abban a korszakomban vagyok, hogy a funkcionalitás az elsődleges, de biztosan eljön az az idő is, amikor majd képzőművészeti irányába szeretnék elmozdulni. Éppen kapóra jön hát az iparművészet, mert ez egy olyan műfaj, ahol kiélhetem a művészi vágyaimat, de ugyanakkor használható dolgokat készíthetek. Sok tárgy van, amit a hétköznapokban rendszeresen használunk, és hozzájuk fűz bennünket valamilyen „kapcsolat”. Szerintem az étkészlethez is tartozik egyfajta rítus – elővesszük, eszünk belőle, elmosogatjuk...ezért olyannak kell lennie, amit az ember évekig szívesen használ és szeret. Néma Júlia a 2020-as évben jött hozzánk tanítani, ő lett a konzulensem. Nagy élmény volt vele dolgozni, mert egy olyan tervezési rendszert mutatott be nekem, ami egészen eltért a sajátomtól és jelentősen tágította az ismereteimet. Ráadásul ő híres éttermekkel dolgozik együtt, így kézenfekvő volt, hogy az étkészletemet vele szeretném csinálni. Nagyon hálás vagyok neki a segítségért.

– Komplex anyagot kellett leadni, ami tartalmazta az önéletrajzomat, egy portfóliót az eddig alkotásaimról és egy munkatervet, amiben le kellett írnunk, hogy ösztöndíjasként mit szeretnénk megvalósítani az egy év alatt. Az utolsó fordulóban a saját tárgyainkból csináltunk egy kiállítást a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, ahol a zsűri személyesen is megnézhette a pályamunkákat. Akkor úgy gondoltam, hogy ha nem is nyerek, már ezért az élményért megérte jelentkeznem. Inspiráló volt látni mások munkáit, megnézni a többiek munkaterveit és azt, hogy hogyan installálnak, főleg azok után, hogy egész évben nem tudunk kiállításra járni. Jó volt feltöltődni a kreatív energiákkal.

– Miről szól a munkaterved, ami meggyőzte a zsűrit?

– Hogyan inspirálódsz az alkotáshoz?

– Amikor egy projekten dolgozom, akkor általában elkezdek magamban nézelődni. Így láttam meg a kerámia ételtárolót is egy olyan étterem asztalán, ahol már jártam előtte. Becsukom a szemem és megjelennek előttem a térben a dolgok, majd továbblépek azzal, hogy lerajzolom őket és egy formai fejlesztést csinálok az alapján az ötlet alapján, amit a fejemben láttam. Ritkán keresgélek vagy nézelődök más alkotóknál, mert egy idő után nem tudom eldönteni, hogy ami megjelenik előttem azt én találtam ki, vagy már láttam valahol. Néma Júlia, a konzulensem sokat biztatott arra, hogy rajzoljak szabadon, „képek nélkül”, ami hatalmas változást jelentett. Az alkotásaimat leginkább Instagramon teszem közzé, de az ösztöndíj végén lesz egy valós kiállításunk is.

– Hogyan látod magad tíz év múlva?

– Szeretném, ha az otthonomban, vagy mellette lenne egy műhelyem, és akkor mehetnék ki alkotni, amikor csak akarok. Jelenleg is nagyon jó lehetőségem van, hiszen Dobány Sándor keramikusművész pécsi műtermében dolgozhatok, aki eszméletlen nagy tudású és jó ember. Noha jártam Angliában és anyagi szempontból élhetőbbnek tűnt, a végső cél mégis az lenne, hogy itthon maradjak. A Balaton-felvidék valamelyik csendes, szép településén tudom elképzelni ezt a házat és a műhelyt, meg persze a családomat magam körül. Jó lenne, ha tíz év múlva már szakmailag is jó helyen lennék, esetleg külföldi ösztöndíjakkal tanulhatnám tovább a kerámiával kapcsolatos dolgokat, hiszen ebből szeretnék önfenntartó lenni. Ez az, amit imádok és soha nem érzem fárasztó munkának. Ha idáig eljutok, akkor szeretném megosztani a tudásom. A saját példámon tudom, hogy az ember miután kiszakad az egyetemről szembesül a valósággal és nem mindig tudja, hogy merre tovább. Örömmel működtetnék egy közösségi műhelyt hasonló gondolkozású, tehetséges emberekkel, akik szeretnének alkotni, de nincs rá módjuk. Úgy gondolom egy ilyen inspiráló közegben nagyon boldog lennék.