Négy évtizeden át szervezte Kecskemét kulturális programjait

– Ön nem kecskeméti, Magyarország északi részén nőtt fel. Hogyan jött képbe Kecskemét? – kérdeztük elsőként Lángné Nagy Máriát.

– Salgótarjánban nőttem fel, ott érettségiztem, majd a debreceni egyetemen magyar-népművelő szakon diplomáztam. Akkoriban a közművelődési szakok tekintetében a debreceni egyetem nagyon elismert volt, az ottani hallgatók keresettek voltak a szakmában. Az egyetem faliújságján tették mindig közzé a gyakorlati helyeket. Két hallgatótársammal, a későbbi férjemmel, Láng Lászlóval, valamint Kriston Vízi Józseffel együtt úgy határoztunk, próbáljuk meg Kecskemétet. Így történt, hogy 1975-ben a nyári gyakorlatunkat Kecskeméten töltöttük le a megyei tanács művelődési osztályán. Ekkor kerültem először kapcsolatba az akkori induló Hírös Agórával, akkori nevén a megyei kulturális központtal.

– Mikor tért vissza a városba?

– Nagyon jól éreztük magunkat a gyakorlati idő alatt. Néhány héttel később, már a diploma után kaptuk a megkeresést, miszerint szívesen alkalmaznának minket. Férjemmel kaptunk szolgálati lakást is, a város is tetszett, így belevágtunk, mondhatni az ismeretlenbe.

– Miért volt vonzó akkoriban Kecskemét?

– A hetvenes években Kecskeméten pezsgett az élet, lehetőségek tárházát kínálta a fiataloknak. Sok tettre kész pályakezdő értelmiségi került ekkor a megyeszékhelyre, ahol később neves szakmai pályát futottak be. Gondolok itt például Probstner Jánosra, Pintér Lajosra, Dobozi Eszterre, Ramháb Máriára, Csáky Lajosra, Pócs Péterre és természetesen Kriston Vízi Józsefre, aki szintén visszatért Kecskemétre.

– Milyen munkakört töltött be az első években a kulturális központnál?

– A ranglétrám első foka a munkás művelődési terület volt, melyet egy évig csináltam. Utána a megyét jártam, mivel a kulturális központ a hetvenes évek végén megyei intézmény volt, hálózatához nagyon sok település művelődési háza tartozott.

– Milyen emlékeket őriz ezekből az évekből?

– Nagyon sok szép pillanatra emlékszem szívesen vissza. A települési rendezvények mellett megemlíteném például a Duna menti folklórfesztiválokat, a lajosmizsei Tanyaklubot. Utóbbi azért is volt meghatározó, mert különleges aktív közösséget hozott létre a tanyán élők számára. A klubban lévő színes tévé nagy közönséget vonzott. Hozzátenném: Kecskeméten, a művelődési központ aulájában is volt színes televízió, ahol az emberek szívesen néztek meccseket, híradókat és filmeket. Fontos állomás volt még a szakmai pályámon egy kétéves, bentlakásos kulturális vezető utánpótlásképző kurzus, amelyre 1983-tól 1984-ig jártam.

– Később is számos neves rendezvény szakmai munkáját segítette. Ezekből mit emelne ki szívesen?

– A rendszerváltás után a megyétől a városhoz került az intézményünk. Új munkakörbe kerültem. Eleinte szerveztem Ki mit tud?–okat, tanyaszínházat, természetgyógyá­szati rendezvényeket, csontkovács­fesztivált, ismeretterjesztő műsorokat, ifjúsági és lakótelepi programokat. Később jött a népzenei találkozó, gondoztam a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar és a Pedagógus Énekkar hangversenyeit, a Kodály Fesztivál megújításában Ittzés Mihály és Erdei Péter munkatársa lehettem. Részt vettem

könyv- és lemezkiadásokban, rengeteg képzőművészeti és ásványkiállítást szerveztem itthon és külföldön, és a Nagy Rajzolást is én indítottam útjára. 1993-ban találtunk ki egy programsorozatot akkori kolléganőmmel, Kovácsné Tóth Ibolyával a Föld Napja városi szintű megünneplésére, amely azóta is a helyi akciók alapját jelenti. 2009-ben pedig hozzám került a Kecskemét Táncegyüttes, melyet egészen mostanáig mentoráltam. Megjegyezném még, hogy Kecskemét első közművelődési koncepcióját is én készítettem el a 90-es évek elején.

– Volt kedvenc programja, rendezvénye?

– Nem, mindig azt szerettem, amivel éppen foglalkoztam. Mindegyiknek megvolt a maga bája, vonzereje. A közönség a mi munkánknak csak egy szeletét látja. Arra nem is gondolnak, sokszor milyen akadályokkal állunk szemben egy-egy program megvalósításakor. Például, amikor a szimfonikus zenekar a templomban adott koncertet, azért, hogy elférjenek, és a kórus mellett a zongora is helyet kapjon, egész padsorokat kellett kiszednünk.

– A művelődésnek van olyan ága, melyet ön is művel?

– Nincs, de több olyan van, melyet a munkám által kedveltem meg. Például sosem voltam magyar nóta vagy hastáncrajongó, de amíg hozzám tartoztak, mindig arra törekedtem, hogy szakmailag minél színvonalasabb produkciók jöjjenek létre. Ezért sokat olvastam a műfajról, figyeltem a hazai és nemzetközi trendeket, tehát pont olyan voltam, mint a műfaj rajongója.

– Sosem gondolt váltásra?

– Igazából nem, bár a nyolcvanas években a férjemet az új munkája Budapestre szólította, így három évig ott éltünk. 1985 és 88 között a csepeli tanácsnál dolgoztam. Utána visszatértünk Kecskemétre, és én a kulturális központhoz. Szerettem a munkám, szeretem most is, de az élet úgy hozta, hogy be kell fejeznem a pályafutásomat. A Hírös Agórában betöltött pozíciómat, feladataimat átadom a fiataloknak, és befejezem a szakfelügyelői és szakszervezeti munkámat is. A szakmától nem szeretnék elszakadni teljesen, ezért a Magyar Népművelők Egyesületének felügyelő bizottsági elnöki posztján még szeretnék tovább dolgozni. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem szakadok el a kultúrától, a rendezvényeken ott leszek, immár érdeklődőként.

– Vannak tervei a nyugdíjas éveire?

– Szeretnék világot látni, aztán meglátjuk. A nagy álom Egyiptom. Szeretnék sokat olvasni is. Az elmúlt évtizedekben sok könyvet eltettem, hogy majd egyszer, ha lesz időm, elolvasom. Most majd lesz.