videóval

2020.12.07. 19:58

Japán hétköznapjait mutatja be a kecskeméti vlogger

Bercsényi-Tóth Claudia évek óta a japán hétköznapokat hozza közelebb követői számára videóival. Csatornáját már több mint 17 ezren követik, de hosszú utat járt be eddig a fiatal hölgy: beszédhibája miatt sokat csúfolták, a nyelvtanulásban pedig sikertelenségek érték. Majd megismerkedett a japán nyelvvel, ami ragadt rá, végül a médiaszak mellett japán mellékszakon végzett. Fantasyrajongóként pedig Harry Potter segített neki elsajátítani a hibátlan beszédet. Több évet élt a felkelő nap országában, ahol először tanult, majd dolgozott.

Horváth Péter

Bercsényi-Tóth Claudia vlogger, "japán témában utazik".

Fotó: BUS CSABA

– Hogyan jött az életébe a japán nyelv és kultúra?

– A gimnázium harmadik évében kezdtem japánul tanulni. Az InuYasha című japán animével – ami egy japán rajzfilmstílus – kezdődött a szerelem Japánnal. Az animék általában nem voltak szinkronizálva, csak feliratozva, és nagyon megtetszett a japán nyelv csengése. Édesanyám talált magántanárt, és noha az angollal nem voltak nagy sikereim, elkezdtem tanulni a nyelvet, ami egyre jobban ment, gyorsan ráéreztem a nyelv logikájára, annyira, hogy abból érettségiztem.

Gyerekkoromban beszédhibás voltam, raccsoltam és sokat cikiztek vele.

Ez gátlást ültetett belém, ezért nagy lépés, hogy japánul beszélek és videókat készítek az élményeimről, melyekben több ezer néző előtt szólalok meg. Persze azóta kikü­szöböltem a beszédhibát, 14 évesen elmentem logopédushoz és úgy gyakoroltam, hogy a Harry Pottert olvastam hangosan. Akkor találtam egy animerajongó közösséget, ami befogadott és így magamra találtam.

– Miként jutott ki Japánba?

– Több alkalommal voltam kint. Először 2011-ben utaztam Tokióba, egy nyelviskolába tanulni. Éppen a földrengés idején, ezért rövidesen haza kellett jönnöm. A Károli Gáspár Református Egyetemen tanultam kommunikáció és médiatudomány szakon és ezzel párhuzamosan a japán mellékszakot is elvégeztem, így pályázhattam a japán állami ösztöndíjra, amit elnyertem, és egy évig tanulhattam a tokiói egyetemen, japán nyelven. Az egy év letelte után hazajöttem és lediplomáztam mindkét szakomon, majd jött a working holiday vízum lehetősége, mellyel ismét kijuthattam az országba, immár egy barátnőmmel együtt, dolgozni.

– Mit dolgozott kint?

– A tokiói Disneylandben kezdtem dolgozni úgynevezett művészként, lézergravíroztam és megtanultam a sziluettvágást.

Különböző Disney-figurákat készítettem a turistáknak, napi több százat.

Szeretem a fantasyt és a mesevilágot, sokszor a park ilyen miliője adott erőt ahhoz, hogy kibírjam a japán munkakörülményeket.

– Milyenek a munkakörülmények Japánban?

– Híresek a munkamoráljukról, ez a szigorúan hierarchikus, kollektivizmust erőltető társadalomból következik. Rendkívül sok megkötéssel dolgozhattunk. Már fiatalkoromtól fontos önkifejezési eszköz a külsőm, de a japán szemléletbe nem illik bele a nagyon kirívó, átlagostól eltérő külső. A munkahelyemen meghatározhatták, hogy milyen hosszú lehet a nők körme, a hajat legfeljebb barnára lehetett festeni, kerülni kellett a sminket és tiltott volt a tetoválás. Nekem volt jó pár, ezeket rejtegetnem kellett.

A japánoknál nagy a nyomás a konformizmus irányába.

Van is egy olyan mondás náluk, hogy a kiálló szöget be kell verni. Évi 10 nap szabadságom volt, a betegszabadság lejön a szabadnapokból, és volt egy munkatársam, akit nem engedtek haza az édesanyja temetésére, mert nem volt elég szabadsága. Ezek hatására azt mondtam, hogy nem csinálom tovább.

Claudia gimnazistaként kezdett el japánul tanulni Fotó: Bús Csaba

– A japánok is szenvednek ettől?

– Igen, és a fiatalabbak egyre inkább lázadnak ez ellen. Van egy japán kifejezés, a karoushi, ami azt jelenti, hogy belehalni a munkába. Ezt szó szerint kell érteni, gyakori az, hogy annyira túlhajtják magukat, hogy holtan fordulnak le az irodai székükről, és a túlhajszoltságnak köszönhető a magas öngyilkossági ráta is. A fiatalabb generáció próbál ebből kitörni, a televízió és az internet jóvoltából megismerték az európai és amerikai életformát, követik az amerikai kulturális trendeket, festik a hajukat, és plasztikai műtétekkel igyekeznek európaibb arcot varázsolni maguknak.

– Mik voltak a legnagyobb élményei Japánban?

– Sok volt, és mindet megörökítettük videón. Például amikor megmásztuk a Fujit. Éjszaka másztunk fel a négy útvonal egyikén, meg akartuk nézni a napfelkeltét. A tetejéig mentünk, 3776 méteres magasságig hat óra alatt.

Két-három órát töltöttünk a sötétben és a hidegben, mire elkezdett feljönni a nap a felhők közül.

Megérte, mert életem egyik legszebb látványa volt. Emlékezetes számomra, amikor ellátogattunk egy helyre, ahol a csak Japánban honos makákók élnek. A Pokol-völgy különlegessége, hogy hőforrások fakadnak, és ha nagyon hideg van, ott fürdőznek a hómajmok. Álomszerű volt, hatalmas pelyhekben hullott a hó, közben a majmok a gőzölgő forrásban fürödtek. Mintha egy filmben lettünk volna. Voltam Kecskemét testvérvárosában, Aomoriban is, ami híres a finom almájáról, és ott különleges nyelvjárást beszélnek az emberek, amit rendkívül nehéz megérteni.

– Hogyan jött a videócsatorna ötlete?

– Még 2011-ben kezdtem megörökíteni japán tartózkodásom eseményeit. Akkoriban blogot írtam, nem volt még ennyire a köztudatban a videómegosztó csatorna. Majd az egyetemen megismertem legjobb barátnőmet, Szentkuti Kirát, akivel azóta mindig együtt voltunk a szigetországban, és azóta közösen készítjük a videókat. Az első másfél évben a telefonommal vettük fel és vágtuk meg a videókat, és az első videókon még látszik, hogy zavarban vagyunk a kamera előtt, de ma már feloldódtunk benne és nagyon élvezzük csinálni. Úgy mentünk ki, hogy szeretnénk megörökíteni a japán mindennapokat, de nem idealizáltan, hanem az árnyoldalakat is láttatva. Sokat utaztunk az országon belül, de eljutottunk Dél-Koreába és a Fülöp-szigetekre is. Igyekeztünk bemutatni a csak Japánra jellemző különlegességeket, például a kapszulahoteleket, a gasztronómiát.

– Mennyi ideig tart elkészíteni egy videót?

– Sokat kell foglalkozni vele. Kitalálni a témát, rálelni a legjobb szögekre, többször újravenni egy részt, mert belebakizunk vagy belesétálnak a képbe, mindez sok idő. Anyagi befektetést is igényel. Jó telefont használunk hozzá, stabilizátort és körfényt vásároltunk. A vágás-szerkesztés elég hosszadalmas, mert másfél-két órás nyersanyagból készítünk 10-15 perces videókat, ami több órába telik. Sokan azt gondolják, hogy ez nem munka, pedig valójában az.

– Mi a cél a későbbiekben?

– Utazós csatorna szeretnénk lenni, de ezt el kellett napolnunk a járvány miatt. Szeretnénk legalább a megélhetésünk felét a YouTube-ból és a közösségi médiából fedezni. Ez függ a feliratkozók számától és attól, hogy milyen cégekkel tudunk együttműködni. Ehhez az kell, hogy egyediek legyünk, ami nem könnyű ezen a telített influenszerpiacon. Fontos az önazonosság, a hitelesség és az őszinteség a követőinkkel. Így néha akár rosszabb napjainkon is megmutathatjuk magunkat, hogy lássák, mi is emberek vagyunk, változó állapotokban és problémákkal. Nem akarunk álomvilágot eladni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!