Bárhol is dolgozott, mindig visszavágyott Kecskemétre

– Pesti srácból hogyan vált kecskeméti szakemberré?

– Lassan 45 éve, hogy Kecskemétet megszerettem. Bár budapesti vagyok, de egyetemre Debrecenbe jártam, népművelés–néprajz szakra. A szakmai gyakorlatokat több hallgatótársammal együtt Kecskeméten töltöttük; 1975 nyarán érkeztem először a hírös városba, hogy letöltsem a népművelői és a múzeumi gyakorlatomat.

– Milyenek voltak az első benyomások?

– Több intézménynél is megfordultam, jól éreztem magam és a várost is azonnal a szívembe zártam. Az első évben egy hónapot töltöttem az akkor nyíló művelődési központban, a mai Hírös Agórában. Aztán a következő két évben újra ide térhettem vissza. Emellett a városházán is dolgoztam gyakorlati időm alatt. Érdekesség, hogy Lángné Marival és férjével, Lacival egy egyetemre jártunk népművelő szakra és együtt gyakorlatoztunk Kecskeméten. Mindhárman itt is maradtunk.

– Gyakorlati ideje alatt mi volt a legmeghatározóbb emléke?

– Talán az, hogy a művelődési központban Balanyi Károly művészeti vezető irányításával összeállíthattam az első „kiállításomat”. 1975–77 között kóstolgattam a várost, pontosan abban az időszakban, amikor a kulturális élet virágozni kezdett, pezsgett, így nagyon sok jó emlékem van. Szívesen emlékszem vissza azokra, akiktől sokat tanultam, például Gyergyádesz Lászlóra, Chiovini Mónikára vagy éppen Horváth Attilára a megyei múzeumban. S hogy visszatérjek a diploma után Kecskemétre, abban dr. Sztrinkó István etnográfusnak volt szerepe.

– Mikor költözött Kecskemétre?

– Véglegesen 1983-ban tértem vissza, Bánszky Pali bácsi meghívására, aki a nemrég indult Szórakaténusz vezetésére kért fel. 1984 és 2000 között irányítottam a szakmai munkát az intézményben. Nagyszerű csapatom volt, szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre. Mindent az alapokról építettünk fel, a Szórakaténusz világhírű lett a vezetésem alatt, rengeteg külföldi csoport keresett fel minket. Bekerültünk az országos vérkeringésbe is, játékboltot működtettünk, továbbképzéseket tartottunk. A játékmúzeumi rész mellett párhuzamosan folyt a szerteágazó műhelymunka. A főiskoláról óvónő hallgatók sokasága járt hozzánk a foglalkozásokra, amit az iskolában nem tudtak megtanulni, nálunk elsajátíthatták. Pontosan megvalósítottuk azt a küldetést, amely az alapítókat vezérelte a Szórakaténusz megálmodásakor.

– Miért váltott?

– Összetett az oka, közrejátszott, hogy már szűkösnek bizonyult az épület, és nem valósult meg a bővítés. Másrészt pedig szakmailag új kihívások is csábítottak.

– Merre ment tovább?

– Budapestre, a Néprajzi Múzeumba, ahol a már meglévő szakmai tapasztalatomat kamatoztathattam. Egy teljesen új világba csöppentem, a múzeumon belül egy új osztályt kellett felépítenem, melyhez a PR-marketing és a kiállítások szervezése tartozott. Kőkemény feladat volt. Az ott töltött három évem alatt rájöttem saját ambícióim és korlátaim határaira. Hiányzott a néprajzos szakmai munkám, így ismét továbbléptem. Ami viszont mindenképpen pozitívum és jó emlék, 2001-ben ott indítottuk el a mai Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozat első, kezdetleges változatát. Abból nőtte ki magát később a rendkívül sikeres országos program. A kecskeméti Hanga István órásmester segítségével például egy olyan projektet hoztunk össze, mely a nyári napforduló idején, három éjszaka is látogatható volt a „minden órások találkozóján”.

– Hova vezetett az útja?

– Egy ideig szabadúszó voltam, és több megyei szintű múzeum munkájába is besegítettem, például Hevesben és Borsodban. Ez idő alatt írtam meg az első könyvemet is az észak-magyarországi játékkultúráról. Majd újabb kihívást választottam, egy iskolai könyvtár és kis tanszergyűjtemény vezetését vállaltam el.

– Nagy változás! Mi volt ebben a kihívás?

– A budapesti Tisztviselőtelep nagy múltú általános iskolájában lettem könyvtáros. Az ott töltött másfél évet a megvilágosodásnak, a tisztító tűznek tekintem utólag. Rengeteget adott számomra ez a munka. Nagyon érdekes volt, hogy tanulmányozhattam a diákok életét, miközben a pedagógia gyakorlati oldalát vetettem össze a múzeumi munkához kapcsolódó idealizmusokkal. Tanulságos volt látni, hogy mik a valódi elvárások s lehetőségek a diákok és a pedagógusok oldaláról.

– Nem állt ez messze az ön komoly szakmaiságától?

– Bölcsész doktorként valóban. Ez a másfél év egyáltalán nem szerepelt a paklimban, de a szó pozitív értelmében kritikai szemléletet sikerült kialakítanom magam felé, és ez kellett az önismerethez. Ez az időszak később nagyon meghatározóvá vált, amikor ismét visszacsatlakoztam a múzeumi szakmához.

– Hol folytatódott a pályafutása?

– Felhívott 2004-ben egykori egyetemi professzorom, hogy a nyíregyházi megyei múzeum vezetésében segítsem őt. Szakmai titkára lettem, hozzám tartozott a kommunikáció, a tudományos munka segítése és az akkor felújítás alatti részen lévő kiállítások külső kihelyezése. Örömmel vállaltam el, hiszen jól ismertük egymást. Jártam a megyét is, tartottam a kapcsolatot a tájmúzeumokkal és határon túli egyesületekkel is. A legnagyobb büszkeségem, hogy létrehoztuk a TIMPNET-hálózatot, melynek keretében szakmailag segítették egymást a régióbeli múzeumok. Ez később példaként szolgált számos megyében.

– Nyíregyházáról hova ment tovább?

– Dombóvárra, ami azért is volt különleges, mivel feleségem, Bordi Zsuzsanna odavalósi, így szívesen költöztünk oda. 2007 nyarán egy alkalommal beszédbe elegyedtem a polgármesterrel, aki épp az új városi múzeum megalapításában gondolkodott. Az év végén már meg is kezdhettem a munkát.

– Ez a munka miben jelentett kihívást?

– Izgalmas volt, mivel a Kapos menti tájat korábban még senki nem dolgozta fel múzeu­mi szinten, feltáratlan rész volt. A helytörténet is helyet kapott, mely nem volt számomra idegen, hiszen a hetvenes évek végén Tiszaújvárosban már részese voltam a pályám kezdetén egy helytörténeti múzeum létrehozásának. Korszerű, kisvárosi közösségi múzeumot hoztam létre Dombóváron, ahol a korábbi tapasztalataimat is kamatoztathattam.

– Meddig maradt?

– Hét évig. Kezdetben nagyon nagy támogatást kaptam az önkormányzat részéről, és a civil szervezetek, az egyházak is mellém álltak. Jól ment a munka. Lehetett szárnyalni, voltak lehetőségek, sikerek. Később aztán több változás is történt Dombóváron, gondolok itt a városvezetés összetételére, elfogyott körülöttünk a levegő, így visszatértem Kecskemétre, amely régóta hiányzott. A múzeumközpontban szabadult fel egy státusz. Ekkor írtunk 2014-et.

– A vidéken eltöltött évek alatt sosem tért vissza Kecskemétre?

– Dehogynem, elég rendszeresen. A Csiperónál a kezdetektől tag vagyok, egykoron még Farkas Gábor hívott meg a csapatba. Mindig visszajártam az elnökségi ülésekre és a gyermektalálkozókra. Nem utolsósorban a megyei könyvtár Meseország programját is látogattam, majd’ harminc éve vagyok „a Király” Ramháb Mária „Királynő” mellett.

– Mivel foglalkozik jelenleg?

– Nyugdíjas vagyok 2018 óta. A munkát azonban nem adtam fel, önkéntesként dolgozom, ha hívnak, a Ráday Múzeumban, olykor a megyei múzeumban. A TIT-nél is aktív vagyok, visszatérésem óta számos kiállítást szerveztem, és szakosztályt is vezetek. A Csiperónál továbbra is társelnök vagyok. A Kecskemét–Aomori Magyar–Japán Baráti Körnél pedig az elnöki tisztséget töltöm be újra. Múlt évben ünnepeltük a fennállásunk 25. évfordulóját, e nyárra japán motoros találkozót szervezünk, de előbb még ikebana-tanfolyamot is indítunk. Szóval nem unatkozom, civilkedem.

– A közelmúltban egy utcalapot indítottak. Mit lehet erről tudni?

– Egy kávéházi beszélgetés kapcsán merült fel az ötlete, hogy indítsunk barátaimmal egy lapot, mely évente négy alkalommal jelenne meg. A bevételből a hajléktalanokat támogatnánk a Keresztény Közéletért Alapítvánnyal és a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal karöltve. A Mélymerülés című újságunkban különböző élethelyzeteket mutatunk be. Egyáltalán nem drámai stílusban, sokkal inkább a különlegességekben is az egyetemesre fókuszálnánk adott élettörténetekkel, a minőségi művészetek eszközeivel, az Emberért.

– Hány könyvet írt az évek alatt?

– Nyolc szakmai könyvet, melyek mindegyike a játékokhoz, a játékkultúrához, a művelődéstörténethez kapcsoló­dott. Vannak azonban még terveim.