Bahget Iskander még mindig tele van energiával

– Úgy tudom, már régóta tervezgeti a jubileumi kiállítást. Hogy mentek az előkészületek?

– Rengeteg képet összeválogattam, és aztán fájó szívvel sokat haza is hoztam a Cifrapalotából, mert rájöttem, egyszerűen nem lenne hely annyinak, amennyit én szeretnék kifüggeszteni. Nehéz dolog ez, mert mindegyik nagyon kedves számomra, emlék fűz hozzá. De kompromisszumot kellett kötnöm magammal, mit mutassak meg a közönségnek. Mivel a földszinti négy teremben és a folyosón állíthatok ki, úgy gondoltam, hogy öt témakör lesz, így szépen elkülönülnek egymástól.

– Ha tippelhetek kettőt: a magyar tanyavilág és az anyaság, várandósság biztos közöttük van.

– Igen, természetesen. Számomra megtiszteltetés, hogy tíz évig fényképezhettem gyermeket váró édesanyákat. Korábban ez tabutéma volt, de szerettem volna megmutatni a legszebb pillanatait ennek a kilenc hónapnak, a meghittséget, aggódást, várakozást, örömöt. A magyar tanyákon élő emberek, a szociofotók is meghatározó részei munkásságomnak. Több mint negyven éve fényképeztem le akkor még kicsi lányomat egy tanya előtt, virágcsokorral a kezében. A gyermek a jövőt, a virág a reményt jelképezte számomra. Egy marék világ – ez lett a kép címe. Most, az internet birodalmában rájöhetünk, átvitt értelemben tényleg egy marék a világ, nagyon összeszűkült, de legalábbis megváltozott.

– Milyen fotókat láthatunk még a Cifrapalotában?

– 1979-ben Lezsák Sándor fiatal íróknak szervezett találkozót Lakiteleken, ahol az én munkáimat is kiállították. Akkor megörökíthettem sok később meghatározóvá vált politikust, valamint írót, költőt. Ezekből a ma már történelmi erejűnek mondható portréfényképekből is válogattam a kiállításra. Meghatározó pillanat volt életemben, hogy itt találkoztam Illyés Gyulával és feleségével, Flóra nénivel. Nagyon tetszett a stílusa, egyszerűsége, ahogy beszélgetett. Emlékszem, kockás, agyonmosott inget viselt, ettől még emberibb volt. Óriási energiát adott. Egy másik termet a magyar irodalom további híres alakjainak szentelünk. Büszke vagyok arra, hogy vendég volt kertemben Kányádi Sándor, Faludy Ferenc, Buda Ferenc és sokan mások. Tőlük is sokat kaptam lelkileg, nekik is sokkal tartozom. Végül a folyosón az arab világban, Kairótól az Öböl-­országokon keresztül Damaszkuszig készített képeim színesítik a kiállítást.

– És amivel kezdenem illett volna a beszélgetést: hogy van?

– Belül nem érzem a kort, és egyáltalán nem szenvedek amiatt hátrányt, hogy hetvenöt éves lettem. Nagyon sok tervem, félbehagyott munkám, feladatom van, amit be akarok fejezni. Ezek éltetnek. Több mint harminc évig fényképeztem analóg technikával, több tízezer képem van negatívon. Szeretném őket megmenteni az utókornak, mert szerintem nagy értéket képviselnek. Csakhogy az összes átnézéséhez több év kellene, rengeteg idő, energia és pénz. Ez okoz most számomra sok dilemmát, nem tudom, hogyan kezdjek neki. Egy szakértő óriási segítséget jelentene. De egyébként nagyon jól érzem magam, akár a műteremben, akár a kertemben és a családom vagy a barátaim körében is. Bennük soha nem csalódtam, mindig értékeltek, erőt adtak. A mostani kiállításom sem valósult volna meg, ha vállalkozó barátaim és a város nem állnak mellettem. Köszönet az összes szponzornak, támogatónak és mindenkinek, aki drukkol nekem.

– Egyáltalán nem szeretnék ünneprontó lenni, de ahogy beszélgetünk, én időnként azért kis keserűséget is kihallok a szavaiból.

– Lehet, hogy nem mindig fogalmazok jól magyarul, és néha félreérthető voltam, vagyok, leszek. De az biztos, hogy én soha nem valami ellen, hanem valamiért aggódok. Akkor is, amikor azt mondom, hogy manapság csak az boldogul a kultúrában, akinek van keresztapja. Én a művészettel foglalkozok, a fotózással, nem pedig a reklámmal. Nem tudom eladni magamat, de nem is akarom. Senkinél nem fogok kéretlenül kopogtatni. Úgy vélem, nem a szöveg számít, hanem az, hogy ki mit tett le az asztalra. Én mindenemet (ahogy Iskander szó szerint, gyönyörűen fogalmazott: „minden kertemet” – a szerző) a munkásságomra tettem fel, pedig ez sokszor nem hozott pénzt. Saját ötletem nyomán megvalósítottam például a Magyarország arab szemmel kiállítást, elvittem száz fotót az arab világ országaiba a magyar emberekről, kultúráról, sportról. Örültem, hogy építettem Magyarország imázsát olyan helyeken, ahol hitelem van. Komoly visszhangja volt az arab sajtóban ezeknek a kiállításoknak.

– Szíriában született és élt huszonnégy éves koráig. Nagyon megrázta, ami szülőhazájában történt az elmúlt esztendőkben?

– Utoljára a háború előtt voltam ott, minden békésnek tűnt. Az „Iszlám Állam” kifejezést nem is tudom értelmezni, számomra értelmetlen és szörnyű ezt hallani. Nagy szomorúság számomra, hogy Szíriát, ezt a tízezer éves kultúrájú, fejlődő országot, ahol nagyon sok különböző vallású és nemzetiségű ember élt békében, tudatosan összerombolták. Nincs olyan ideológia, ami ezt meg tudná magyarázni. Micsoda szörnyű dolog Isten nevében embereket gyilkolni! Sem a zsidó, sem a keresztény, sem az iszlám, sem más vallás nem engedi ezt.

– És mi a véleménye a migrációról?

– Szerintem azokban az országokban kellene megoldani a problémákat, ahol a migráció forrása van. Ha ez nem történik meg, még kétszáz év múlva is gondot fog okozni. Azzal nagyon egyetértek, hogyha valaki jön a házamba, tudnom kell, kicsoda ő. Ha kint vihar tombol, és úgy látom, normális az illető, beengedem, ellenkező esetben nem, mert még a végén átrendezi a nappalimat, mert nem tetszik neki.

– Milyen fotótémák foglalkoztatják mostanában?

– Négy-öt éve meghívott a Szófiai Magyar Intézet akkori igazgatója, Doncsev Toso, hogy rendezzek náluk egy kiállítást. Azóta harmincnál is több településen járt a tárlat a Balassi Intézet és a magyar nagykövetség révén. Nem beszélem a nyelvüket, de a bolgárok mindig nagyon szívélyesek voltak velem, megkedveltek és én is őket. Doncsev Tosóval és dr. Bocskov Jordánnal, a kecskeméti bolgár nemzetiségi önkormányzat elnökével több ezer kilométert utaztunk Bulgáriában, hogy megörökítsük az ottani magyar emlékeket. De érdekes volt az is, hogy felkértek bolgár veterán katonák fotózására, a képekből talán idén nyílik egy kiállítás Szófiában. Szeretném folytatni a tanyavilág dokumentálását is, mert megérdemlik az ott élő emberek, hogy meg legyenek örökítve. Bár ez most kicsit nehézkesebb, mert kevesebben laknak a tanyákon, meg nekem is kevesebb a kapcsolatom. De nem hagyhatom ezt abba. Kedves történet volt számomra tavaly, hogy felkért a pirtói polgármester, Nagy Ferenc, rendezzek náluk egy kiállítást a falu alapításának hetvenedik évfordulója alkalmából. Mondtam neki, hogy nagyon komolyan veszem, szeretnék a mai pirtóiakról képeket készíteni. Úgyhogy többször elmentem a faluba fotózni, sok családnál megfordultam, megvendégeltek, örültek nekem, nagyon jó élmény volt. Az pláne, amikor a művelődési házban tartott megnyitón újra találkoztam a fotóalanyokkal, akik megtiszteltek azzal, hogy otthagyták a munkát és ünneplőbe öltözve eljöttek a kiállításomra. Azóta is meghívtak párszor kakaspörköltre, birkapörköltre.

Névjegy – Bahget Iskander

1943. augusztus 14-én született El-Barazinban, Szíriában. 1967 óta él Magyarországon, Kecskemét-Hetényegyházán. 1976-ban mérnök-tanári diplomát szerzett hazánkban, 1979 óta magyar állampolgár. Felesége Sarolta, két gyermekük született, Leila és Zsolt, két fiú- és egy lányunokájuk is van.

Iskander 1968 óta foglalkozik fényképezéssel. Több mint 250 alkalommal állította ki képeit egyéni tárlatokon. Kiállítást rendezett az erdélyi menekültek javára 1989-ben, az autista gyermekek megsegítésére 1999-ben. 2010-ben a megyei Prima díjból jelentős összeget ajánlott fel a vörös iszap károsultjai javára. Szorosan kötődik a Forrás folyóirathoz és szerkesztőihez. Az arab nyelvű, közel húsz országban megjelenő Kék Duna című lapban a magyar kultúra, történelem jeles eseményeit és alakjait mutatja be írásaival és fotóival. Fontosabb elismerései: Kecskemét Közművelődéséért Díj (2004), Bács-Kiskun Megyei Művészeti Díj (2005), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Egyiptomi Kulturális Minisztérium elismerése (2010), Pro Urbe díj, Kecskemét (2012), Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje (2012).