Több száz megemlékező előtt leplezték le a kitelepítési emlékművet Hajóson

Máig égő sebhely a helyiek szívében az 1946–48-ban zajló brutális etnikai tisztogatás, amit a szovjet megszállók hatására a hozzájuk hű magyar politikai vezetés kezdeményezett. A koncepció az volt, hogy akinek német csengésű a neve, és a nem sokkal korábbi népszámláláson német nemzetiséghez tartozónak vallotta magát, azt a legyőzött náci Németországba száműzzék, elvéve házát, földjét, mozdítható javait. Az etnikai diverzitást igyekeztek felborítani: a cél egy homogén, más nemzetiségekkel együtt élni nem akaró magyar társadalom felépítése volt. Hajós népessége sem lélekszámában, sem lélekben nem emésztette meg a tragédiát, ahogy az ország sem: legalább 185 ezer embert – köztük több száz hajósi családot – fosztottak meg magyar állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától.

Dr. Gerner Zsuzsanna, a Németországi Szövetségi Köztársaság pécsi tiszteletbeli konzulja részletes kétnyelvű beszédben ismertette a hajósiakat ért atrocitásokat. Az emlékmű leleplezése előtt elmondta: olyan magyarországi németként érkezett, aki a II. világháborút átélt felmenők történetein nőtt fel, így benne is tovább él a generációs emlékezet.

– Az emlékezetet a tudomány még ma is az egyén vonatkozásában értelmezi. Az emlékezés kultúrája kapcsán ezzel szemben az a kérdés, hogy mit nem szabad egy közösségnek elfelejtenie: mit és milyen formában kell megőriznie a múltból, ami a jövő szempontjából is meghatározó. Éberen kell ügyelnünk arra, hogy a kisebbségek etnikai alapon történő üldözése, deportálása és elnyomása elítélendő, az emberi jogokat sértő tettnek minősül – összegezte a főkonzul.

Bányai Gábor országgyűlési képviselő bevallotta: magyar, székely és német ősökkel rendelkező polgárként megrendülve hallgatta Gerner Zsuzsanna történeti visszaemlékezését, amiből kiderült: a hajósiak már 1944-től bujkálni kényszerültek, és 1954-ig így élték a mindennapjaikat. Az egykor öt és félezres sváb közösség létszáma kevesebb mint felére zuhant, és máig nem nyerte vissza eredeti méretét: a kisváros teljes lakossága nagyjából 3300 fős.

A honatya emlékeztetett: a történelmünk hasonló a szomszédos népekéhez, van benne együttélés, asszimiláció, gazdasági kapcsolat és jövőépítés, amit egyszer csak irigység, féltékenység vagy valamilyen gonosz lelkiség darabokra tép. 

Az Ukrajnában dúló háborúval párhuzamot vonva hangsúlyozta: a társadalom – annak ellenére is, ha nemzetiségeiben színes – nem biztos, hogy megtanulta a leckét.

– A történelem nagy ura nem tudja elvégezni helyettünk azt a munkát, amit ember ember ellen nem összefordít, hanem egymás mellé állít. Nem tudja elrendezni azt, hogy tisztelje egymás kultúráját, nyelvét, vallását, vagy azt, hogy idegennek tűnő neve van, esetleg más a bőrszíne. Most újra készül a nemzet nemzet ellen, és mint tudjuk, ennek nem lesz jó vége – figyelmeztetett.

– Ha hisszük, hogy van egy teremtőnk, egy dolgot tehetünk, főleg, ha nem akarunk fegyvert ragadni: kérjük, hogy mentsen meg bennünket – önmagunktól. Különben elkezdődik újra az őrület – mondta.

Estók Mihályné Szalczer Erzsébet hajósi polgármester végül szimbolikus jelentőségűnek nevezte, hogy éppen a település újra betelepítésének 300. emlékévére sikerült létrehozni a szoborcsoportot, ami Bánvölgyi László műve. 

A szobrász úgy tervezte meg a szimbolikus vasúti sínt övező, vitorla alakú, német népviseletbe öltözött alakokat, illetve középen angyalszárnyakat megjelenítő oszlopokat, hogy azok élére felvéshessék a kitelepítettek névsorát. 

A városvezető köszönetet mondott a projektet támogató JETA-nak, illetve a közösségi adományokat adó vállalkozóknak és magánszemélyeknek – előttük külön emléktábla állításával is tisztelegni fognak.