Elfeledett mesterségek: a kecskeméti foltozósuszter

 Az asztalon frissen bekent talpak várják a száradást, a hátunk mögött pattog a fa az apró kályhában, ami befűti a kis helyiséget.

– Most tizenöt percet várni kell, mert a műanyagokat csak ez a melegragasztó fogja meg, manapság mindenből csinálnak már cipőt – legyint a levegőbe Mátrai bácsi, akit a kezdetekről kérdezünk. – 1958 óta vagyok cipész, akkor mentem tanulónak Veszprémben Molnár Antal cipészmesterhez, aki jó nevű mester volt, csak gyakran eljárt a keze. Egyszer mutatta meg a fogásokat, és ha nem úgy csinálta az ember, akkor olyan pofont kapott, hogy leesett a székről. Pedig eredetileg szobafestő-mázoló szerettem volna lenni, mint akkoriban minden második gyerek. Nagy volt tehát a túljelentkezés, az én özvegy anyám meg semmilyen protekciót nem tudott szerezni. Kilencéves voltam, amikor apám meghalt, és van egy ikertestvérem, aki hét és fél órával idősebb, mint én. A legnagyobb bombázás alatt születtünk a kórházban, a bátyám egy emelettel lentebb. A szomszédos épületben 250 elfekvő beteget tartottak, hat ápolóval és négy orvossal, de a tetejére nem volt felfestve a vörös kereszt. Az angolok azt hitték, hogy német bázis ezért rádobtak egy 15 mázsás láncos bombát. Akkora robbanás volt, hogy az egész főépület kilengett, anyám pedig úgy megijedt, hogy teljesen leállt a szülés, de az orvosok tudták, hogy ikreket vár és hét és fél órával később, háromnegyed 11-kor, egy másik emeleten én is megszülettem. Reggel mikor kinéztek az ablakon, egy hatalmas bombatölcsér volt a szomszéd épület helyén, a villanydrótokról pedig lógtak a belek és a végtagok. Hát, ilyen volt a háború.

Kecskemét, az újrakezdés lehetősége 

– 1965. február 23-án elvettem egy gyönyörű szép, szőke felszolgálólányt, hét hónap után meg eltemettem. Nem akartam többet Veszprémben maradni, bár a Jutkán sose leszek túl, majdnem minden éjjel álmodozok felőle. Belevésődött a szívembe. Évekkel később Szombathelyre nősültem, és a Sabaria Cipőgyárban kezdtem el dolgozni. Összegyűjtöttem egy szép albérletre, született egy fiam, viszont a házasság a szülők miatt megromlott, így elváltunk és egyedül maradtam a lakásban. Végül a nővérem és a férje, aki bugaci gyerek volt, arra biztattak, hogy jöjjek el hozzájuk Kecskemétre, és kezdjek új életet itt. Áthelyeztettem magam az itteni cipőgyárba, de a szombathelyihez képest ez egy lerobbant kóceráj volt. Míg ott automata szalag működött, addig itt még mindig ringlispíllel oldották meg a különböző munkafázisok közötti szállítást. Egy sarokmaró gép mellé osztottak be, amit hét hónapig bírtam, aztán könyörögtem a főnöknek, hogy adjon másik munkát, mert a csuklóm teljesen kikészült. Úgy megdagadt, hogy orvoshoz kellett mennem vele. Hitegettek, hogy áthelyeznek, meg kineveznek, de nem adtak másik munkát, mert összesen ketten tudtuk kezelni ezt a gépet, ha más állt ott akkor vagy baleset történt, vagy állt a szalag, mert féltek tőle. Végül a sógorom szerzett nekem egy fémcsiszoló állást, bár nagyon nehezen akartak elengedni a cipőgyárból.

Szabadszombat, dobszerda

– Közben bekerültem egy zenekarba Kecskeméten. A szakmám mellett ugyanis 2,5 évig dobolni tanultam és le is vizsgáztam. Az új munkánál tehát az is fontos volt, hogy szombaton ne osszanak be, mert akkor mindig játszani voltunk. Tizennyolc évig doboltam és énekeltem a Reszelő zenekarban, ami a nevét onnan kapta, hogy a tagok közül hárman a reszelőgyárban dolgoztak. Nagyon ment a zenekar, egyik nap Ágasegyházán játszottunk, másnap Lakiteleken az Autós Csárdában, és még a szomszédos lagziból is átjöttek, amikor meghallották. Gyerekkorom óta gyűjtöttem a magyar nótákat, azokért fizettek a legjobban a lakodalmakban. Volt olyan este, hogy végigpakolták pénzzel a mikrofonállványomat. Sajnos a rendszerváltás után leáldozott a zenekarnak is. Külön-külön még mindenki próbálkozott, én is beugrottam sokféle zenekarba, ahova dobos kellett. Végül 56 évesen befejeztem. Mivel értettem a fémcsiszoláshoz, szétszedtem darabokra és alaposan felfényeztem a dobszerelésem. Amikor összeraktam majdnem úgy nézett ki mintha most hozták volna a boltból. Meghirdettem szerdán, pénteken már jöttek érte Nagykőrösről. Nagy, langaléta gyereknek szánta az apja, aki ráadásul sose tanult játszani. Kérték, hogy mutassak a gyereknek valamit, mondtam, hogy így nem lehet, be kell iratkozik a zeneiskolába, ott megtanítják kottából játszani. Akkor megkért a fiú, hogy hadd próbálja ki. Leült, megfordította a dobverőt és a vastag felével elkezdte ütni, én meg azonnal leállítottam. Egy összegben kifizették a műbőr tokba pakolt felszerelést, aztán mikor az utolsó darabot vitte ki a gyerek, olyan sírógörcs jött rám, hogy az asszony másfél óráig alig bírt megvigasztalni.

Reggel héttől este hétig

– 1979-ben váltottam ki a működési engedélyemet. Mestervizsgám az nem volt, és a mai napig nincs. Aki foltozósuszter, annak minek a mestervizsga. Új cipőt csak ritkán készítek, azt is főleg magamnak, meg régebben a pincéreknek egy-egy szandált, vagy a kórházba fapapucsokat, klumpát. Harminchét éve vagyok a Trombita utcán, de az első műhelyem a 8. alatt volt, a mai színészlak helyén álló épületben. Az az időszak volt a legjobb, annyian jöttek, hogy reggel 7-től este 7-ig javítottam a cipőket. Tizennégy éves korom óta egyfolytában dolgozok, 2004-ben mentem nyugdíjba, de azóta is itt vagyok a műhelyben, bár amit manapság keresni lehet, még a rezsire se nagyon elég. Ha esik azért nem jönnek, ha fúj azért, ha csúszik az út az a baj, de persze a Covid is közrejátszik. Tudtommal négyen vagyunk még a szakmában Kecskeméten, meg persze a bevásárlóközpontok gyorsjavítói.

„Én nézem a másik embert is, aki a pénzt megkeresi”

– Leginkább a szegények és a nyugdíjasok járnak hozzám, vagy akiket már mindenhonnan elküldtek a cipőjükkel. Engem sokan „olcsójánosnak” hívnak itt Kecskeméten, és a kollégáim is folyton azt kérdezik, hogy miért nem emelem már fel az áraimat, mert kész röhej az a pénz, amit egy-egy javításért kérek. Én meg erre azt mondom, hogy azért nem, mert én nézem a másik embert is, aki azt a pénzt megkeresi. Én nem akarok megfejni senkit. Ragasztás, sarokjavítás, varrás, nyáron csatok, pántok – főként ezekből áll a munkám. Ami jó benne, hogy helybe hozzák a feladatot, és a pénzt is.

Az apáca és a paraszt bácsi esete 

– Egyszer bejött hozzám egy 80 éves apáca néni, fél óráig varrtam a cipője hátulját. Kiszakadt a kéregbélés, mivel mindig úgy lépett bele, hogy nem fűzte ki előtte. Amikor kész lett odaadtam neki, körbenézte, majd azt mondta: „magának a kezét aranyba kéne foglalni, hát a jó Isten fizesse meg!” Mire én félhangosan megjegyeztem, hogy „azért nem kéne másra bízni a dolgot…” De aztán kiderült, hogy ő sem vatikáni valutával akart kifizetni, sőt az 50 forint helyett, amit kértem, egy százast adott, és azt mondta mindenkinek elmeséli, hogy ilyen gyönyörű munkát még senki nem csinált neki. Máskor egy 70 év fölötti paraszt bácsi jött be fordított bőr parasztcsizmával a vállán, ami a szárától a fejéig tiszta marhaszar volt vastagon. Erre ledobta itt nekem, hogy talpaljam, sarkalljam meg, és pucoljam ki. Mondom micsoda? Kezébe adtam a kést, a kefét, hogy a mosdóba pucolja ki magának, mert én így hozzá nem nyúlok. Erre azt mondja az ember, hogy ez nekem kötelességem. Na, nekem se kellett több megfogtam, kihajítottam a szomszéd ház faláig a csizmákat. Az öreg kiment, felvette, elballagott, és azóta sem láttam.

Közben vevő érkezik. Egy hölgy érdeklődik a túrabakancsa felől, amit pár napja hagyott Mátrai bácsinál, miután négy helyről elküldték azzal, hogy javíthatatlan a 300 eurós német cipő. 

– Az alsó talp és a fedés között elmorzsolódott a polietilén betét – mutatja a mester a problémát. - Egy napig pucoltam, hogy lejöjjön a morzsalék, és beszereztem hozzá jó zsírtalanítót is, így majd a ragasztó megfogja. A bőröstől hozok a köztalphoz új anyagot és tökéletes lesz! Hullámzó, hogy mikor jön a munka. Egyik nap dolgozok, másnap meg olvasok egész nap. Van egy doboznyi könyvem itt a műhelyben, mert nagyon szeretek olvasni. A krimitől a romantikus regényig, minden érdekel. Most egy magyar gyerekről olvasok, aki beállt az idegenlégióba és elmesélte miken ment keresztül mire tizedes lett.

Annyira elmerülünk a beszélgetésben, hogy közben kialszik a kályha, ami az eladásra szánt kis műhelyt fűti. De vajon mi lesz, ha tényleg megveszik az épületet?

– Akkor lesz csak igazán jó, feltalálom én magamat! Délelőtt elindulok, körbejárom a várost, délután meg csinálom ami kis munka a ház körül van, ellátom a nyulakat. Három anya és egy kan van, meg most két alom kicsi. Kijárok nekik a piacra káposztalevélért, apróra vágom, árpát meg kukoricát adok hozzá vegyesen. De a húsukat is imádom! Amikor a 2 kilót megütik, akkor az apraja megy pörköltnek, a nagyjából pedig fokhagymás füstölt szalonnával tűzdelt sült lesz. Hát, én olyan jóízűt tudok belőle enni, hogy a csirke meg a pulyka meg se közelíti! És persze kimegyek horgászni a Szabadidőközpontba, a hajnali kapásnál nincs jobb!