Kecskemét

2021.12.16. 06:46

A főigazgató büszke a megyei kórház szakmai gárdájára

Idén dr. Svébis Mihály, a Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház főigazgatója vehette át az egyik megyei Prima díjat. Vele beszél­gettünk karrierjéről, arról, hogy mennyire hiányzik a műtő, miben kellene előrelépnie a magyar egészségügynek, illetve hogy milyennek ítéli meg a társadalom hozzáállását a Covid-járványhoz és az oltásokhoz.

Hraskó István

Dr Svébis Mihály a Bács-Kiskun Megyei Oktatókorház főigazgatója, 2021-ben a Megyei Prima-Díj nyertese.

Fotós: BUS CSABA

Dr Svébis Mihály a Bács-Kiskun Megyei Oktatókorház főigazgatója, 2021-ben a Megyei Prima-Díj nyertese.

Fotós: BUS CSABA

– Sok elismerés megelőzte a megyei Prima díjat, ez milyen polcra kerül? 

– A legelőkelőbb helyre. Azért nagyon különleges ez a díj, mert az a közösség szavazta meg, amely között az életemet élem, így igen jóleső érzés az elismerésük. Sokan gratuláltak, azon pedig – bevallom – meghatódtam, hogy Kásler Miklós miniszter úr külön köszöntött egy videóüzenetben. Ez azért nem egy szokványos dolog. 

 

– Biztosan rengeteg a munkája, de a díjátadó óta esetleg volt-e arra ideje, hogy átgondolja a pályafutását? Teljesnek érzi?

– Ezen azért már sokszor eltöprengtem. Már negyvenkét éve itt vagyok a kecskeméti megyei kórházban, itt kezdtem az orvosi pályafutásomat és itt is fogom befejezni. Majdnem teljes, egyetlen dolog még nagyon hiányzik, a Pólus II. programunk megvalósulása. Ha ez végbemegy, a kórház összes, még a Honvédkórházban működő osztálya is a Nyíri úti telephelyre költözik, és minden egység egy helyen lesz.

 

– Karrierje során mire a legbüszkébb?

– Mivel a családunkban senki nem volt orvos, már az is egy nagy döntés volt, hogy erre a pályára léptem. Ezzel együtt az az elhatározás is megszületett, hogy sebész szeretnék lenni, ez a szakma vonzott a leginkább. Gyönyörű éveket töltöttem el a kórházban, nagyon sok szakmai sikert értünk el a sebészeti osztályon. Ennek nagy részét dr. Lóránd Pál korábbi osztályvezető főorvos úrnak, egykori főnökömnek köszönhetem, aki mindenben segített. Tizenkét évig vezettem a sebészeti osztályt, a legnagyobb fegyverténynek mégis azt tartom, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben egy olyan szakmai gárdát sikerült kiépíteni a kórházban, amelynek nívóját országosan is jegyzik és amelyre méltán büszke lehetek. Hálás dolog egy ilyen kiváló csapatot vezetni, és nyilvánvalóan csak velük közösen érhettem el a sikereket. Kellett a családtagok folyamatos támogatása is, akik nagyon sokszor elviselték, hogy nem voltam otthon, esetleg olyankor sem, amikor szükség lett volna rám.

– A sajtóban leginkább főigazgatóként jelenik meg, de tudvalévő, hogy sokáig párhuzamosan sebészorvosként is dolgozott. Hogyan lehetett a kettőt összeegyeztetni?

 – Napi nyolc órába ez nem fért bele, nagy leterheltséget jelentett, de meg lehetett oldani, és tizenkét éven keresztül egész jól működött. Az elmúlt másfél-két évben már nem végzek műtéteket, csak a főigazgatói teendőkkel foglalkozom. Ez könnyebbség számomra, sokkal jobban be tudom osztani az időmet. 

– És nem hiányzik a műtő?

– De, nagyon hiányzik, ez azonban teljesen természetes, hisz egy sebész a műtőasztalnál érzi jól magát. Ám egyszer eljön az idő, amikor meg kell hozni a döntést, hogy eddig és nem tovább. Úgy gondoltam, akkor célszerű ezt a lépést elhatározni, amikor még a topon vagyok, a kollégáim így őriznek meg emlékükben.

– Négy évtizedet eltölteni a magyar állami egészségügyben nem lehetett leányálom. Nem gondolt soha arra, hogy – sok más orvoshoz hasonlóan – külföldön folytassa, esetleg a magán­egészségügyben?

– Több alkalommal voltam külföldi tanulmányúton, volt, hogy marasztalni akartak, például az Egyesült Államokban, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy ne Magyarországon gyógyítsak vagy hogy a magánellátásba menjek át. Én az állami egészségügyi ellátás mellett tettem le a voksomat, és ezt végig is csináltam tisztességgel.

– Ha már itt tartunk: milyennek látja a mai helyzetet az állami egészségügyben, miben volt előrelépés és milyen téren lenne még szükség pozitív változásra?

– Az elmúlt években hihetet­len fejlődés volt tapasztalható. Olyan technikák jöttek be a betegellátásba, melyeket fiatal korunkban elképzelni sem tudtunk, például hazánkban is lesz robotsebészeti egység. Vagy kifejlesztettük a skill-laborok hálózatát, amely óriási lehetőséget biztosít a fiatal kollégáknak, hogy műtői körülmények között, de nyugodtan tudjanak gyakorolni, nem kell attól tartani, hogy egy hibának fatális következménye lesz. Így az éles helyzetekre kellő gyakorlattal fognak rendelkezni, és biztonsággal el tudják majd végezni a beavatkozásokat. Nagyon fontos ugyanakkor a humán erőforrás kérdése. Ezen a téren mindig van hova fejlődni. Sajnos kevesen vannak azok, akik a nővéri hivatást választják. Azon kell dolgoznunk, hogy erősítsük a szakdolgozói hivatás presztízsét, hogy örömmel vállalják a fiatalok a feladatot.

– Mindannyiunk életét a Covid határozza meg már lassan két éve, a megyei kórház főigazgatójára ez hatványozottan igaz. Milyennek látja most a helyzetet, személyesen hogyan éli meg? 

– Úgy láttam, a harmadik hullám idején még nagyon lelkes volt kórházunk csapata, munkatársaink tele voltak ötletekkel, maguk is látták, hol van probléma, és utasítások nélkül, automatikusan megoldották ezeket. A rendkívüli leterheltség szükségszerűen magával hozza a fáradtságot, feszültséget. Azt látom, hogy ebben az időszakban sokkal jobban kell irányítani a kollégákat annak érdekében, hogy a lehető legmagasabb színvonalú ellátást tudjuk biztosítani. Munkatársaink fáradhatatlanul végzik a feladataikat, csak köszönni lehet hősies helytállásukat és áldozatos munkájukat. Az a célom, hogy ez a remek gárda még sokáig tudjon együtt dolgozni. 

– És miként ítéli meg az általános közhangulatot, a társadalmi hozzáállást a járványhoz, az oltásokhoz?

– Sokszor döbbentem tapasztalom az oltásellenes híreket a sajtóban, és ami végtelenül szomorú, hogy egyes kollégák is ilyen véleményeket hangoztatnak. Egyet tudomásul kell venni: ha valamit szeretnénk elérni a Covid terén, egyetlenegy lehetőségünk van, az oltás. Csak ez az út, ami tud rajtunk segíteni. A társadalmi hozzáállás érdekes módon változott tavaly március óta. Voltak időszakok, amikor megtapsoltak bennünket, molinókat tettek ki, hogy velünk vannak. Ez az összetartás, egészségügyiekkel való szolidaritás a harmadik hullámban már elcsendesedett, pedig egy-egy biztatás időnként most is jól­esne. Ennek ellenére természetesen megyünk tovább és rendületlenül végezzük feladatainkat, hiszen számunkra a betegek a legfontosabbak – mondta el Svébis Mihály főigazgató.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában