Védett fajokat is megmenthetnek a miklapusztai programmal

„Az ősz nyájas verőfényén ülök, körültem sárga, száraz lomb zörög” – Tompa Mihály sorai pontosan ráillettek a múlt péntekre, amikor traktorplatón zötykölődve indultunk terepbejárásra a hartai határba. A kora délelőtti órákban még kissé csípős volt a levegő, miközben az állampusztai lőtér felől gépkarabélyok rövid sorozatai törték meg a csendet, amikor elindultunk Miklapuszta irányába.

Gondosan művelt földeken „terepgúnyás” őzek menekültek riadtan a traktoros menet elől, a magasban ragadozó madarak köröztek, a Nagy-éri csatornában pedig hattyúk kutattak ráérősen táplálék után. Az őszi idill megfigyelésére jócskán volt idő, miközben azt is megállapíthattuk, örüljünk a jó időnek, mert esőben igencsak vendégmarasztaló lett volna az út a Gulyatanyáig.

– No, ez már a mi területünk és a mi feladatunk lesz ennek a több mint 900 méteres útnak a rendbetétele is – jegyezte meg a csatornához érve Kustár Rozália, a Dunatáj Természet- és Környezetvédelmi Közalapítvány kuratóriumának elnöke. A régész-néprajzkutató a helyszínre érve mesélt a Life-program helyszínéül szolgáló térség történetéről, ahol a szikpadkák tövében szentgáli vörös tűzkő cserepeket is találtak. A földművelés kezdetének leletei bizonyítékai, hogy a Duna időszakos áradásai után, a pangóvizek gazdasági értéket jelentettek már a neolitikumban is.

A Nagy-ér partján Árpád-kori templomrom is található, amiről megtudtuk, hogy a hat év alatt megvalósuló természetvédelmi projekt „kapuja” lehet.

A Gulyatanya egykoron Vigyázó Sándor gróf birtoka volt, aki úgy végrendelkezett: „hogy összes vagyonom (…) a Magyar Tudományos Akadémiára szálljon.” A virágzó gazdasági életnek már csak néhány kút és épületromok a mementói, de a most induló program egyik célja a legeltetés visszaállítása. A juhoknak és a marháknak téli és nyári szállásokat is kialakítanak. A legeltetés „rovarbarát” lesz, és remélik 70–80 trágyához kötődő rovarfauna visszatérését.

Lengyel Szabolcs, a Magyar Tudományos Akadémia doktora három évtizede már járt madármegfigyelésen Miklapusztán. A Life-program projektmenedzsere arról is szólt a terepbejáráson, hogy a széki lile és az ugartyúk ismét költ, de remélik a partimadárfajok állományának emelkedését is. A program révén abban is bíznak, hogy a botanikai értékek – tizenöt védett növényfaj – helyzete javul, vagy legalább nem romlik tovább; az ezüstfások eltűnnek, a nád visszaszorul; a borz, dolmányos varjú, róka, szarka, vaddisznó állománya pedig csökken.

Európa legnagyobb szikpadkái Miklapusztán vannak.

Harta Nagy-ér és az ­53-as műút közötti területén, a dunapataji határba is átnyúlva fekszik Miklapuszta. 1993-ban tájvédelmi körzetként országos védettséget kapott, 1996-ban lett a Kiskunsági Nemzeti Park része. A Duna menti síkságon elhelyezkedő három nemzeti parki mozaik közül Miklapuszta a legdélebbi, a Solti-sík és a Kalocsai-Sárköz kistájak határán helyezkedik el. Ez a terület is a Duna alacsony árterén jött létre, amelyet a folyószabályozásig minden évben elöntött a Duna. A XIX. században végrehajtott folyamszabályozás itt is sokat változtatott a táj természetes arculatán.

A korábban jellemző vízi világ helyén karakteres formakincsű, Európában egyedülálló módon akár egy-két méter magas szikpadkákkal és sekély időszakos vizekkel tarkított pusztaság jött létre. A valamikori állandó vizű mocsarak helyén magas sótartalmú, erősen lúgos vizű szikes mocsarak vannak. A vizektől távolodva vakszikes felszínek jellemzők, ahol nyár közepén gyakori a sókiválás, amikor „kivirágzik a sziksó”.