Megyei díjban részesült a kiskőrösi pedagógus házaspár

Suhajda János fizika–­kémia szakon végzett Szegeden, a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karán, később technika szakos diplomát is szerzett. Felesége, Suhajda Jánosné orosz–történelem szakon végzett a JATE BTK-n. Mindketten 1973-ban kaptak diplomát, és még abban az évben a kiskőrösi gimnáziumban kezdtek tanítani, akkor már mint férj és feleség. Egy tanári karban, egymás mellett ülve a tanáriban, dolgoztak évtizedekig.

– A napi újratalálkozás örömét nem tudtam megélni – mondta humorosan Suhajda tanár úr, amikor beszélgettünk a családi házukban.

Ancika 2008 januárjában ment nyugdíjba, míg a férje egy évvel később fejezte be a tanítást. Bár akkor azt mondták nekik a kollégák, hogy a pörgős tanári lét hiányozni fog számukra, néhány hét után visszakívánkoznak. Tévedtek. A családban sajnos olyan események történtek, amelyek mindkettőjüktől egész embert követeltek. Ma sem unatkoznak, lányuk és fiuk hat unokával ajándékozta meg őket, akikkel gyakran találkoznak. Amikor arról beszélgettünk, vajon hány diák­nak adtak hasznos tudást, emberi útravalót, akkor elgondolkoznak. Őrzik a tablókat, de nem számolták össze a tanítványok számát. Talán két-háromezer fiatallal kerültek kapcsolatba a több mint három évtized során. Suhajda János gyors fejszámolás után úgy véli,

több mint 200 olyan diákot készített fel a továbbtanulásra, akiket felvettek az egyetemre. Közülük harmincan orvosi diplomát kaptak.

A tanár úr ma is aktív: a Mikola Sándor Országos Középiskolai Tehetségkutató Fizikaverseny versenyfeladatainak az összeállítói között szerepel, illetve annak zsűrielnöke is volt, valamint egyetemen is tanított óraadóként.

Suhajdáné Ancika közel félezer diákjára emlékezett, akiket történelemből készített fel, óvónők, tanárok, közgazdászok, jogászok, kül­keresek lettek az évtizedek során.

– Ennyi év után is érezzük azt a szeretetet, amit a diákjainktól visszakapunk. E-mailen, messengeren írnak ránk, a mai napig ránk köszönnek az utcán, ha találkozunk – mondta Ancika.

Hogy mi a különbség a 70-es évek fiataljai és az ezredforduló utáni tizenévesek között? Az egyik az X generációhoz a másik az Y generációhoz tartozik. Különböznek és hasonlítanak egymásra. Annak idején nem volt elektronikus eszköz, csak a rádió és a tévé. A napi impulzusok jelentős részét akkor még az iskola adta. A kiskőrösi gimnázium 320-350 fős intézményéből például minden harmadik diák tagja volt az országjáró diákkörnek, amelyet Suhajda János vezetett 10 évig. Hétvégente 20-30-an utaztak, de olyan is előfordult, hogy 72-en kirándultak az egyik alkalommal.

A házaspár az elmúlt évtizedekben gyakran járt Erdélybe, családi kapcsolatok is fűzik oda őket. Vitték a diák­jaikat is.

– Ezek a kirándulások arra is jók voltak, hogy a tanítványokat jobban megismerjük, a srácok könnyebben megnyíltak később előttünk. Akkor is igényelték ezt a közvetlenséget a fiatalok, de a XXI. század tinédzserei is fogékonyak voltak erre – tette hozzá a tanár úr.

– Lélekben nem változott az ifjúság, vette át a szót Ancika. Még pályakezdéskor 3.-os, ma 11.-esnek számító diákokat kaptam, akik akkor voltak 17 évesek. Mindössze hét-nyolc évvel voltam idősebb náluk, szinte baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Mielőtt nyugdíjba mentem, tanítottam a világnézeti tantárgyat, az órák után sokszor ott maradtak a diákok, hogy bizonyos kérdéseket teljesen körbejárjunk. Tény azonban, hogy ma, az internet világában, egyre nehezebb beszélgetni a fiatalokkal, mivel elmagányosodnak az emberek. A Covid-járvány idején ez a bezárkózás felerősödött. Így sokkal több energia kell a tanárok részéről, hogy ezt a bizonyos beszélgetős, közvetlen kapcsolatot kialakíthassák – mondta a tanárnő.

Az évtizedekre visszatekintve azt mondja a házaspár, hogy a hiva­tásukat szinte hobbiként élték meg.

– Ahogy a mai tanárok, úgy mi is mindig vártuk a fizetésrendezést. Mindig a nemzet napszámosai voltunk. Sajnos megdöbbentő, hogy alig akar valaki ma már tanár lenni. Pedig ez a hivatás nagyszerű – mondja Suhajda János, majd hozzátette: – Mindig várakozással mentünk be az intézménybe és élményekkel jöttünk haza. Természetesen voltak olyan szituációk, amikor egy-egy diák nehéz helyzetbe került, és menteni kellett, mert bajok voltak a családban, ki kellett állni mellette, utolsó esélyt kérni, hogy ki ne rúgják.

Talán ez is megmaradt a diák­jainkban, akik előbb tudták meg a hírt a kitüntetésről, mint ők.

A Suhajda házaspár tanácsai

Aki emberekkel foglalkozik, legyen az orvos, pap, tanár vagy bárki, annak legelőbb tudnia kell szeretni. A tanár arra született, hogy adjon, átadjon, láttasson. Talán ebben áll a hivatás különlegessége. Mindezt úgy kell tenni, hogy ez egy természetes érzés. Ez nem szolgálat. Fontos, hogy a pedagógus minden gyerekben megtalálja azt, amit kapott a Jóistentől. Ugyanúgy, mint egy orvosnak, akinek diagnosztizálnia kell. Egy gyerek lehet, hogy jó kézügyességgel jött a világra, a másiknak kiváló a memóriája, vagy nagyszerű a szorgalma. A tanárnak tisztelnie kell a diákot, de úgy, hogy magas követelményrendszert állít. Csak ekkor lehet eredményeket elérni.