A lepkék kolibrija lett az év rovara

A Magyar Rovartani Társaság három olyan rovarfajt bocsátott közönségszavazásra tavaly, melyek közös tulajdonsága, hogy egyik sem az, aminek látszik: kacsafarkú szender, keleti rablópille és az ékfoltos zengőlégy. Toronymagasan nyert a kacsafarkú szender, vagyis latin nevén a Macroglossum stellatarum. Talán azért nyert ilyen nagy előnnyel ez az élőlény, mert sokaknak kedves ez a hazánkban is igen gyakori rovar – közölte a Kiskunsági Nemzeti Park.

A kacsafarkú szender a lepkék rendjébe, azon belül is a szenderek családjába tartozik.

Magyarországon eddig összesen 20 szenderfajt figyeltek meg. Könnyen felismerhetjük őket a vastag csápjukról, az erőteljes testükről és a megnyúlt elülső illetve, a jóval kisebb hátulsó szárnyukról, melyeket olyan gyorsan mozgatnak, hogy szemmel lehetetlen követni.

Röptében szárnyainak alapszíne is látszik: az elülső szürkésbarna, míg hátulsó élénk narancsbarna. Viszont ha pihenő egyedre bukkanunk, akkor csak az elülső szárnyát láthatjuk, mellyel jól álcázza magát a talajon vagy fatörzsön – a hátulsó szárny az elülső alatt rejtőzik.

A kacsafarkú szender potrohvége jellegzetes alakú, lapított, lépcsőzetesen keskenyedő (erről kapta a „kacsafarkú” nevet), amely segíti őt a kormányzásban, az éles irányváltásokban. Formáját megnyúlt, fekete vagy fehér pikkelyszőrök alakítják ki.

A legtöbb szender alkonyatkor és éjjel repül, nappal „szendereg”, de a kacsafarkú nem. Ő nappal táplálkozik, a kolibrikhez hasonlóan lebegve szívogatja hosszú pödörnyelvével a virágok nektárját, majd hirtelen és gyors mozgásával bármely irányba, akár hátrafelé is képes szállni.

Ennek rovarnak fontos szerepe van a beporzásban, percenként akár száznál is több virághoz repül el.

A szenderek kiváló repülők, a kacsafarkú is vándorlepke, a telet Dél-Európában tölti, de előfordul, hogy épületekben telelnek át egyes példányok. Hazánkban májustól októberig találkozhatunk vele.

A kacsafarkú szender hernyója galajfélék leveleivel táplálkozik. A többi szenderéhez hasonlóan vastag testű, csupasz bőrű, és felálló, hegyes szarvacskát visel a potroha végén. Alapszíne zöld, apró fehér pettyekkel sűrűn behintett; oldalán világos hosszanti csík húzódik, amely a szarvacska tövén ér véget. Maga a szarvacska gyakran kék színű, hegye tojássárga.

A bábozódásra érett hernyó barnás színbe öltözik;

talán ebben az állapotában találkozhatunk vele a leggyakrabban, amint bábozódóhelyet keresgél a laza talaj felszínén vagy kövek alatt.

A Kiskunsági Nemzeti Park szakemberei azt javasolják, hogy aki szeretne gyönyörködni ezekben a szép szenderekben, az ültessen levendulát, petúniát, loncot, nyári orgonát, zsályát, lángvirágot vagy szarkalábat a kertjében vagy az erkélyén. Ha kertünk egyik sarkában nemcsak dísznövényeket ültetünk, hanem meghagyjuk a galajféléket is, akkor szaporodóhelyet is biztosítunk a szendernek.

A felvételen a kacsafarkú szender hernyójának a szívverését láthatjuk.