elismerés

2020.09.10. 20:00

Díszpolgári címmel tüntették ki a félegyházi pedagógust

Többéves kihagyás után idén ismét díszpolgárt avattak Kiskunfélegyházán. A napokban megrendezett városi ünnepségen Laczkóné dr. Szabó Klára gyémántdiplomás pedagógus, a Móra Ferenc Közművelődési Egyesület örökös tiszteletbeli elnöke vehette át a díszpolgári címet Csányi József polgármestertől. A kitüntetett nyugalmazott iskolaigazgatóval a városi elismerés kapcsán beszélgettünk.

Vajda Piroska

Ünnepi testületi ülés, ahol a városi kitüntetéseket adják át.

Forrás: Petőfi Népe

Fotó: Bús Csaba

– Hogyan éli meg a díszpolgárságot és a sok-sok gratulációt?

– Úgy érzem, hogy a díszpolgári cím kötelezettséggel, munkával, odafigyeléssel és rendkívüli alázattal jár. Ugyanakkor nagyon megtisztelő a város díszpolgárának lenni. Szinte nem tudok úgy végigmenni a főutcán, hogy ne állítsanak meg. Nem is gondoltam, hogy a város lakói ekkora szeretettel vannak irántam és a családom iránt. Mert úgy gondolom, hogy ez a díszpolgári cím nemcsak nekem szól, hanem a férjemnek, Laczkó Gyulának is, aki a Zöldmező TSZ elnökeként szintén nagyon sokat tett a váro­sért. Ugyanakkor a szüleim a kultúra és az iskolarendszer megalapítói voltak Kiskunfélegyházán.

– Ön nem tősgyökeres félegyházi, a Csallóközből jöttek ide. Ha jól tudom, elég kalandos úton?

– Mi egy különleges család vagyunk, mert a 20. és a 21. század politikai áldozatai lettünk. A Csallóközben születtem, és a mikor elcsatolták Magyarországtól, az életünk ott folytatódott tovább. Pedagógus szülők gyermeke vagyok, négyen vagyunk testvérek. 1947-ben a Benes-dekrétum okán a haladó gondolkodású és nagy befolyású értelmiségi szüleimnek el kellett hagyniuk a szülőfalut. 1947 februárjában bevagoníroztak és Kiskunfélegyházára költöztettek bennünket. Egy hónapos tortúrával március 15-én érkeztünk meg. Nagy szeretettel fogadtak bennünket. Fantasztikus volt a megérkezésünk, mert amikor kiszálltunk a vagonból és kiléptünk a vasútállomásról, a gyönyörű platánsor és a déli harangszó fogadott bennünket. Azt éreztük, hogy itt minket nagyon fognak szeretni, mert a harangok is nekünk szólnak.

– Hogyan indult a félegyházi életük?

– A Petőfi-iskolában kaptunk egy tantermet, ott éltünk három évig. Édesapánk kezdetben kosárfonásból tartotta el a családot, mert nem kapott tanítói állást. Majd végül 1950-ben az akkor alakult Kossuth általános iskola igazgatója lett. Utána pedig a Constantinumot vezette közel három évtizeden át. De édesapám nevéhez fűződik a Móra-­kutatás elindítása is. Édesanyánk pedig megalapította és nyugdíjazásáig vezette Kiskunfélegyházán a középiskolás leánykollégiumot, ami a mai napig is működik. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a vidékről bekerült lányok polgári nevelésben részesüljenek. Ilyen közegben nőttem fel.

– És a szüleit követve ön is pedagógus lett.

– A tanulmányaimat a Constantinumban kezdtem, nyolcadik után a Szent László Gimnáziumban tanultam. Orvosnak készültem, de nem tudták finanszírozni a szüleim, így mentem a tanítóképzőbe és lettem tanítónő. Peda­gógusként két fontos dolgot tartottam szem előtt: az első a szülők szeretete és tisztelete volt. A szülőt, ha tiszteljük, akkor a közös munka, a gyerekek nevelése is könnyebben megy. Nem volt kettős mérce, a szülő és a pedagógus ugyanazt a nézőpontot vallotta. Ugyanakkor a gyereket is egyenrangú partnerként kezeltem. Az első munkahelyem az Izsáki úti külső iskola, közismertebb nevén Vereb iskola volt, ahol tizennyolc évig tanítottam. Mindennap kerékpárral vagy gyalog mentem ki a tanya­világba. A szamárlépcsőt végigjárva lettem végül az iskola igazgatója. Életem legszebb éveit töltöttem abban az iskolában, ahol nagyon összetartó közösség jött létre. Egy párthatározat vetett véget az iskolának, amely a városi diákotthonba költözött. Közben kineveztek megyei diákotthon-szakfelügyelőnek. A diákotthon után a Bajcsy-Zsilinszky Endre Általános Iskola igazgatója lettem. Ez az iskola matematika tagozatos volt, kiváló pedagógusokkal dolgozhattam együtt. Igazgatóként arra törekedtem, hogy minden lehetőséget biztosítsak a tanárok és a diákok számára. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekek kitekinthessenek a világba. A termelőszövetkezet révén lehetőségem volt már a 70-es években is külföldön kirándultatni a diákokat. A jó kapcsolataimat kihasználtam arra, hogy az iskola nagyon jó legyen.

Laczkóné dr. Szabó Klára és Csányi József
Fotó: Bús Csaba / Petőfi Népe

– Nyolcvanegy évesen is kitűnően néz ki, pedig több balesete és szívinfarktusa is volt már.

– Megszenvedtem azért, hogy talpon maradjak. A hatvanas évek nagyon nehezen teltek, három autóbaleset áldozata voltam. Az utóbbi években pedig öt hátsófali szívinfarktuson estem át. A legutolsó balesetben komoly agysérülést szenvedtem. Azt mondták, hogy a felépüléshez valami olyat kell csinálnom, ami komolyan foglalkoztatja az agyat. Ekkor kezdtem el az egyetemen a pedagógia-pszichológia szakot. Nem volt könnyű, de summa cum laude doktoráltam 35 évesen, és közben a fejem is teljesen rendbe jött. A férjem halála után, ötvenöt évesen tanultam meg vezetni. Egyedül maradtam a fiammal, akit később szintén elveszítettem. Bár nagyon sok nehézségen mentem keresztül, de mindig bennem van a bizonyítási vágy, hogy engem nem lehet a földbe döngölni. Mindennap négy kilométert sétálok, mindig van tervem, mindig olyan feladatot találok ki, amiből hasznot húzhat a közösség.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában