A külföldön szolgáló katona feleségének sem könnyű

Szentesi-Bakó Éva férje, Szentesi Norbert az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis őrnagya, ő is kint volt Litvániában, ahol egy közel százfős magyar kontingens vett részt a baltikumi légtérrendészeti misszióban. Šiauliaiban Norbert volt a logisztikai részlegvezető, igen összetett és felelősségteljes munkát látott el, ami többek között az állomány ellátásához kapcsolódott. Ő intézte a szállást, az élelmezést, a repülőgépek és gépjárművek üzemanyag-ellátását, a gépjárművek bérlését, valamint az ezekhez kapcsolódó beszerzéseket itthon és Litvániában egyaránt. Emellett a váltások, a kiutazások és a hazatérés megszervezése is a feladata volt, ami szintén nem kevés teendő, mert három váltás történt a kontingensben négy hónap alatt. Mint Évától megtudom, férje április 24-én ment ki és szeptember 6-án, pénteken ér haza. Igen, nem érkezett meg az Airbusszal szerdán Budapestre, és így nem is volt része az ünnepélyes fogadtatásban. Ő a konténereket kíséri haza közúton, így cseppet tovább tart az út, de vigasztalja, hogy családja – Éva és két gyermekük, a nyolcéves Nóri és a hároméves Márk – már nagyon várja itthon.

– Ez volt Norbi első ilyen hosszú kiküldetése, a korábbiak két-három hetes gyakorlatok voltak. A 2015-ös BAP-misszió előtervezésében és szervezésében vett részt, de 2015 szeptemberétől egyetemre járt, így kimenni nem tudott. A tizennégy közös évünk alatt ez volt a leghosszabb idő, amit távol töltött tőlem, tőlünk. A születésnapját és a tizedik házassági évfordulónkat sem tudtuk így megünnepelni. De majd bepótoljuk – mosolyodik el Éva.

A kétgyermekes édesanya elárulja: tudta, hogy előbb-utóbb férjének is mennie kell majd hosszú kiküldetésre, és már egy éve biztos volt, hogy idén tavasszal ki is utazik Litvániába, így volt idő felkészülni rá. – Sajnos azonban ez nem volt ilyen egyszerű. Az élet mindig felülírja a terveket. Minden itt maradt rám, úgy, hogy még azelőtt egyszer sem nyírtam például a füvet – folytatja nevetve az őrnagy felesége. – És lelkileg hogyan élte meg ezeket a hónapokat? – kérdezem.

– Voltak napok, hetek, amikor nagyon egyedül éreztem magam, főleg esténként, amikor a gyerekek már aludtak. Nem volt kihez szólni, és mivel Litvániában egy órával előbb vannak, este már nem akartam felhívni. Mindennap délután, estefelé beszéltünk, messengeren videóhívással, így a gyerekek is napi kapcsolatban voltak vele. Így a kis lelkük azért megnyugodott valamelyest – meséli Éva. Nagyon hálás a családjának, a barátainak és a munkatársainak, akik segítették, ahogy tudták, de természetesen a teendők jó része rászakadt.

– Mire mindent megszervez az ember, gyerekeket vinni reggel, menni délután, dolgozni, bevásárolni, csekket fizetni, szülőire járni, edzésekre és meccsekre menni, tanulni a gyerekkel az év végi felmérőkre, nyári szünetet megoldani, ha elromlik valami, megjavíttatni, SBO-ra járni, merthogy ott is voltunk... – sorolja egy szuszra. És még nem is említette a házimunkát, a főzést, mosást, vasalást. Este 11-éjfél előtt nemigen zuhant be az ágyba. De így utólag úgy látja, az ilyen pörgős napokban is volt annyi pozitívum, hogy gyorsan eltelt a négy hónap. Mindenesetre nem bánja, hogy végre vége.

– A gyerekek és én is nagyon büszkék vagyunk rá, de ő katona és ez a hivatása, feladata. Mivel én is katonacsaládban nőttem fel, számomra ez így teljesen rendben van. Reméljük azért, hogy a közel­jövőben nem megy sehová hosszabb időre – teszi hozzá a katonafeleség.