Balesete után sem adta fel álmait és terveit Farkas Misi

– Hogy sportoltam-e korábban hivatásosan? Dehogy, kifejezetten lusta voltam, szinte soha nem mozogtam – vág bele történetébe Farkas Misi kecskeméti házuk teraszán. A barátságos, jó kedélyű és kiegyensúlyozott, informatikusként dolgozó édesapa magától értetődő természetességgel, egyszerű szavakkal, önsajnálat nélkül mesélte el, miként változott meg egy csapásra az élete, és hogy ezt miként élte meg lelkileg. Elárulta: kicsit izgult is az interjú előtt, mert még soha nem nyilatkozott, nincs ebben gyakorlata. Így még őszintébbnek tűntek mondatai.

– Negyvenedik születésnapomra kitaláltam, hogy valami olyasmit fogok csinálni, amit nagyon utálok, mondván: így legalább lesz benne kihívás. A futásra esett a választásom, amit egész életemben ki nem állhattam. Elhatároztam, hogy lefutom a maratont – mondja Misi, jelezve: ha nem is látszik rajta, de vevő az elsőre talán őrültségnek tűnő dolgokra. És amit kitalál, komolyan is gondolja: szinte a nulláról kezdve, rengeteg edzéssel tizenegy hónap alatt szép fokozatosan felkészült a 42 kilométeres távra. Sőt, az első maratont követte a második is, mert a 4 óra 40 perces időből „muszáj” volt faragni. Sikerült is, több mint fél órát. A futás innentől kezdve Misi mindennapjainak része lett, kisebb, 20–25 kilométeres távoknak már rutinból szaladt neki, és példáját látva, gyakran felesége, Liza és lánya, Lilien is csatlakozott hozzá.

Misi pedig belelendült, újabb célokat keresett, ezeket pedig az országúti kerékpározásban látta meg. Csatlakozott a Sáfár Tamás vezette, negyven pluszos urakból álló kecskeméti VeloMelo+ csapatához, és már elkezdte tervezgetni az Ironman triatlon versenyt is, amikor…

Több száz látogató a kórházban

– Motorral jöttem haza munkából, amikor az északi elkerülőn egy srác valamiért nem vett észre. Egyenesen mentem, ő balra akart fordulni az autójával, és telibe kapott oldalról. A bal lábam odaszorult a kocsi és a motor közé, teljesen szétroncsolódott – idézte fel Misi a baleset napját, 2017. szep­tember 13-át.

Az orvosok több hétig próbálták megmenteni a lábát. Volt, hogy már úgy tolták be a műtőbe, hogy amputálni kell, aztán megvizsgálták, és közölték, mégsem szükséges. Misi már nem tudta, sírjon vagy nevessen. Végül a szakemberek mégis az amputáció mellett döntöttek (lábszárközéptől kellett levágni a lábát), és ő is úgy látja, az adott körülmények között ez volt a jobb választás, mert protézissel sokkal több mindenre képes, mint merev bokával.

– Amíg át nem estem a műtéten, addig meg voltam zuhanva lelkileg. Először az okot kerestem, hogy mit vétettem az életemben, amiért ezt kaptam büntetésként. De nem találtam semmilyen nagy vétket, és sikerült agyban helyretennem az egészet. Sokat számított, hogy abszolút nem voltam hibás a balesetben, szabályosan közlekedtem, rajtam nem múlott semmi – villantja fel Misi a kórházban töltött, vívódásokkal teli napokat.

Rengetegen tartották benne a lelket, ekkor, a bajban mutatkozott meg igazán, hogy mennyien kedvelik, szeretik. Család, barátok, csapattársak, kollégák, ismerősök: Misi szerint, ha háromszáz látogatója nem volt, akkor egy sem.

– Miattuk se tehettem meg, hogy nagyon nekikeseredek – mosolyodik el, és kijelenti: ha erőltetetten is hangzik, de tényleg így volt, tudatosította magában, hogy ami történt, az „csak egy változás”, és nem tragédia, hiszen legalább életben maradt, nem bénult le. Mire hazaengedték a kórházból, elfogadta a tényt, hogy ezután műlábbal kell élnie, és azt is elhatározta, hogy nem hagyja el magát, nem fogja elutálni maga mellől a családját, barátait, inkább optimistán tekint a jövőbe. Nyilván egy ilyen „döntéshez” kellett a támogató háttér, és a jó lelki alkat. És persze nem is ment olyan könnyen, amilyen egyszerű leírni, hiszen Misiék korábban rengeteget kirándultak, kertészkedtek, mindig jöttek-mentek… Iszonyú nehéz volt felfogni, hogy ennek most vége. De ő beleállt a csatába, és nyert.

A legvidámabb amputált a rehabilitáción

Már a kórházi ágyon megfogadta, hogy fél év múlva kerékpározni fog. A műlábbal való járás eleinte nagy fájdalmakat okozott, így belátta, hogy kevés az a három hét, amit magának erre adott, türelmesebbnek kell lennie. Budakeszin, az Országos Rehabilitációs Intézetben kezelték, és már mindenki azért szurkolt, hogy sikerüljön neki elindulnia.

– Rengeteget gyakoroltunk. Egyébként megválasztottak az intézetben a legvidámabb amputáltnak, és beosztottak a legszomorúbbak mellé – meséli Misi. Otthon egymást érték a szívet melengető meglepetések: kollégái az FGSZ Zrt.-től egy nap beállítottak és rendbe tették a kertjüket, és mire újra munkába állt, a céges autóját kicserélték automata váltósra, hogy a vezetés ne okozzon neki problémát.

Végül eljött az idő, mikor kerékpárra ülhetett.

Nehéz szavakba foglalni, mit érzett az első próbánál. Kicsit olyan volt, mintha szárnyalna… erre máig emlékszik. Utána azért jöttek keményebb napok, rendesen meg kellett küzdenie, hogy újra tudjon tekerni. Az üléseket, gumikat, pedálokat is hónapokig tesztelték, hogy megtalálják a lehető legkényelmesebb, legbiztonságosabb beállítást. Felesége minden délután segített, fogta Misit, nehogy eldőljön fel- és leszállás közben, mikor be- és kicsatolja a pedált.

– Ebben azért nem sok öröm volt, gyakran fájt, és féltem is. De tudtam, hogy muszáj, menni kell előre, mert különben leépülök. Nagy akaraterővel, de ésszel kellett csinálni – magyarázza Misi, és közben mutatja: simán fel tud ülni egyedül a biciklire, probléma nélkül elindul, fékez, újrarajtol.

Jobb időt tekert, mint a baleset előtt

A Kecskemét körüli SZÉP Kihívás kerékpáros teljesítménytúrán már tavaly is részt vett, igaz, „csak” a 35 kilométeres családi távon, taposópedállal. Akkor még bőven volt benne kétség, hogyan fog menni, mi lesz, ha elesik. De gond nélkül teljesítette a versenyt. Idén már nem is volt kérdés, hogy a 207 kilométeres teljes körre nevez. Tavalyelőtti idejéhez képest – mikor még két lábbal tekert – csak 19 perccel ment rosszabbat, a legeslegelső teljesítménytúrás idejét pedig felül is múlta.

– Leírhatatlan boldogság volt beérni a célba. Útközben is sokan biztattak, ez nagyon jólesett, és igazi öröm volt biciklizni, mint régen. Úgy érzem, sosem voltam a kifogások embere, és ezt bizonyítottam is a SZÉP Kihívással – mondja Misi, és büszke is lehet magára. De mivel maximalista, így az önkritika sem maradhat el: „még van mit alakítani a kondin”.

– Úgy húsz százalékkal több energiát kell beleadnom az életembe, mint a baleset előtt. A járás és a munka is jobban kimerít, hiszen a művégtagnak azért van súlya, és jobban kell figyelni, hova lépek – magyarázza az édesapa.

Misi mostanság heti két-három alkalommal bicajozik, amennyi jólesik. Versenyeket nemigen tervez, nem az eredmények és az érmek hajtják, hanem inkább az élmények. Mint például a Balaton körbetekerése feleségével, ez szerepel az idei naptárjukban.

– Tudom, hogy furcsa kimondani, de mégis így van: jobb, teljesebb lett az életem, hiába van féllábszár-hiányom. Viszont cserébe annyi törődést, szeretetet kaptam az emberektől, hogy az csoda – köszön el.