Jakabszállás

2019.02.12. 17:30

Az egykori világrekorder kenus még ma is szívesen vízre száll

Török István harminc évvel ezelőtt versenykenuval szelte át Európát, Budapesttől az írországi Limerickig evezett el. A világrekorder a közelmúltban költözött Jakabszállásra. A víz közelsége hiányzik számára, de hódolhat másik szenvedélyének, a lovaglásnak.

Sebestyén Hajnalka

Török István ma is őrzi a harminc évvel ezelőtti versenykenuját és a lapátját

Forrás: Petőfi Népe

Fotó: Bús Csaba

– Hogyan lett kenus? – kérdeztük a ma már 64 éves extrém sportembert.

– Gyermekként imádtam az indiánkönyveket, mindig elképzeltem, ahogyan én is beszállok a kenumba, szépen csordogálok a Dunán, és csodálatos életem lesz. Ez volt a fő mozgatórugója annak, hogy a sportágak közül a kenut választottam. Budapesten éltünk, a Központi Sportiskolában tanultam meg kenuzni.

– Versenyekre is járt?

– Természetesen, versenyszerűen kenuztam. A KSI után a Honvédban edzettem. Harmincévesen a szövetség felajánlott egy edzői állást. Szentendrén lettem edző.

– Világrekordot állított fel 35 évesen, elkenuzott Írországig. Ez pontosan harminc évvel ezelőtt történt. Mesélne erről az útról?

– A Széchenyi-emléktúra keretében 1989-ben – az európai népek barátságának a jegyében – vállalkoztam erre a nem mindennapi útra. A Széchenyi Alap állította össze a programomat, szerezte be az engedélyeket. Versenykenuval 3500 kilométert tettem meg 101 nap alatt. Napközben eveztem, az estéket a parton töltöttem sátorban. Végig kísért egy autó, mindennap megvolt, hogy hányas kilométernél találkozunk a parton. Embert próbálóan nehéz volt az út. Minden napra jutott akadály, mely sokszor fizikailag tett próbára, néha pedig vicces fordulatot vett. Szerencsére a mennyei Atya mindig velem volt.

– Sportemberként milyen akadályok nehezítették az evezést?

– Rögtön Pozsonynál erős sodrás fogadott, Bécsnél pedig már annyira erős volt, hogy nem bírtam felevezni. Kénytelen voltam kimenni a partra és egy kilométeren át a hátamon cipeltem a kenut. Közben – mint később kiderült – a Duna egyik holtágáig gyalogoltam el, ahol egy nudista strandba csöppentem. Aztán egyszer csak elfogyott a víz és kénytelen voltam Bécs egyik városrészén átgyalogolni fürdőnadrágban, kenuval a hátamon a Dunáig.

– A Duna mindenhol jól járható volt?

– Előfordult néhány meglepetés. Németországban eveztem és egyszer csak elfogyott a víz. Azt sem tudtam, mit csináljak. Egy ártérben találtam magam, ahol méteres gazban kellett átgázolnom, hogy egyáltalán feltérképezzem, hogyan is tovább. Dzsungelharcosnak éreztem magam. Szerencsére egy éppen arra járó természetfotós kisegített és irányt mutatott. Kilométereken át autóztunk, mire újra meglett a Lajos-csatorna, ami összeköti a Dunát a Majna folyóval.

– Voltak kellemes meglepetések is?

– Július 14-ére értem Párizsba, a nemzeti ünnepükön. A Szajnán két motorcsónakos rendőr vezetett fel, ez mindenképpen szép emlék. Ugyanakkor Franciaországban ellopták a kenumat, míg a parton ettem egy hamburgert. Az volt a szerencsém, hogy a kenuban volt néhány szórólap a világrekord-kísérletemről, mely szertehullott, így követve a papírokat, megtaláltam a bandát egy víkendház udvarában. Kenulapáttal a kezemben besétáltam a nyitott kapun és egyszerűen elhoztam a kenumat.

Török István és családja nemrég költözött Jakabszállásra
Fotó: Bús Csaba / Petőfi Népe

– Volt életveszélyben?

– A La Manche csatornán és később egy angol csatornaalagútban. A La Manche csatornán nem szabad kenuval átkelni, a francia kenuszövetség meg is mondta, ha elkapnak, lesittelnek. Engem ez nem ijesztett el. Egy motorcsónak kísért az átkelésen. Nem volt egyszerű, mivel a kenum nem éppen óceáni hullámokra készült. Felkészültem erre is, és volt nálam egy kis pumpa, mellyel a vizet szivattyúztam ki. Az áramlatok 4–6 óránként változtak, tervezni se nagyon lehetett az utat. Aztán Dover partjaitól ötszáz méterre egy nagy légpárnás komp majdnem elütött, mivel a hullámoktól nem vett észre, a partiőrség mentette meg az életem. Az angol csatornaalagútban szintén szabályt szegtem, azon sem lehetett volna kenuzni. A szembejövő hajó majdnem elütött, hátrafelé evezve kellett gyorsan visszajutnom az alagút bejáratához.

– Mely nép volt a legbarátságosabb?

– Kétségkívül az írek. Amíg ott eveztem, gyakran csatlakoztak hozzám a vizeken és díszkísértek. Egyik településen az egész falu kijött üdvözölni, és fogadást adtak a tiszteletemre. Limerickben, a végcélnál pedig meglepetésként a feleségemet kirepítették egy napra a fogadásomra.

– Az időjárás mennyire kedvezett?

– Májustól augusztusig tartott az evezésem. Kijutott mindenből. Regensburgban –3 Celsius-fokban majdnem odafagytam, de kijutott esőből, hőségből egyaránt. A hideg miatt utánam küldettem egy védő csuklópántot, így tehermentesíthettem az ujjaimat.

Török István ma is őrzi a harminc évvel ezelőtti versenykenuját és a lapátját
Fotó: Bús Csaba / Petőfi Népe

– Később vállalkozott újabb utakra?

– Már útközben megterveztem, hogy átszelem az óceánt, Afrikától Brazíliáig evezem. Sajnos a vállamban izomgyulladást kaptam, így az újabb utam évekkel eltolódott: 1996-ban, a Fa Nándor által épített hajóval vágtam neki Dakarban. A szerencse elpártolt tőlem. A három GPS-em egyike se működött megbízhatóan, a hajóval is akadtak gondok, végül a kezem lesérült, így fel kellett adnom. Nagyon csalódott voltam és szomorú.

– Újra megpróbálta?

– Nem, de az álmomat nem adtam fel. Eléje azonban újabb célt tűztem ki: Budapestről Lisszabonig evezek, a világkiállításra. 1998-ban a Fekete-tenger irányában indultam volna el, majd úgy terveztem, hogy Görögországon, az Adriai-tengeren és az Atlanti-óceánon át jutok el Portugáliáig. A hatezer kilométeres útból azonban semmi sem lett. Belgrádban akkor tört ki a háború, és a magyar konzul nem tudta garantálni az épségemet. Irányt változtattam, visszatértem Budapestre, majd Franciaországon keresztül eveztem el Lisszabonig. A kenumat ott is hagytam. Úgy terveztem, 2000-ben onnan indulok el és meg sem állok Venezueláig. Az élet megint közbeszólt.

– Azóta csak hazai vizeken evez?

– Igen, de azt gyakran. Az életem meghatározó része a kenuzás, és már a kisebb fiamé, Aurélé is. Huszonkét éves, versenyszerűen kenuzik a Dózsában, a nyomdokaimba lépett. Maratoni ifjúsági Európa-bajnok lett párosban.

A világraszóló sportteljesítmény emlékére – olvasható a Honvédtől kapott evezőn
Fotó: Bús Csaba / Petőfi Népe

– Hogyan kötött ki Jakabszálláson?

– Az elmúlt évtizedekben sokfelé éltünk a családommal. Pest után jött Pomáz, újra Pest, majd hosszú ideig Pakson laktunk. Mindig is a tanyák vonzottak, ahol körülvesz a csend, a természet. Lovakat tartottam. Sajnos, egy idő után az M6-os forgalmának odaszűrődő monoton zaja már elviselhetetlenné vált számunkra, így a költözés mellett döntöttünk. Nyugodt környezetben kerestünk tanyát, több mint ötvenet megnéztem az ország különböző pontjain, mire rátaláltunk erre a jakabira. Néhány hónapja telepedtünk le.

– Hogy érzi magát?

– Nagyon élhető a község, minden megvan benne, amire szükségünk van. Közel Kecskemét, mely a feleségem számára fontos, hiszen az öccséék a városban élnek. A tanya pedig bővíthető és kiváló lótartásra. Csak azt sajnálom, hogy a víz távol van, de ha kenuzni szeretnék, autóba ülök és meg sem állok a Dunáig vagy a Tiszáig.

– A közeli sportrepülőtér gépeinek zaja nem zavarja?

– Zavarnak, de nem olyan szinten, mint a közeli autópálya. Megszerettük ezt a helyet. Úgy tervezem, hogy most már itt verek gyökeret és többet nem költözünk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában