Mesterségük fennmaradásáért aggódnak a népi iparművészek

Idén több mint húszan érkeztek szerte az országból a Duna–Tisza közi Népművészeti Egyesület két népi iparművésze által meghirdetett tiszaalpári alkotótáborba, hogy elsajátítsák a kosár- és szalmafonás fortélyait. Kanalas János kosárfonó népi iparművész, a népművészet mestere és Csáki Ildikó szalmafonó népi iparművész immár 21 éve azon fáradozik, hogy egyhetes nyári táboraik alkalmával kedvet csináljanak a fiatalabb generációk számára a két ősi mesterség műveléséhez, melyek mesterei évről évre kevesebben vannak.

Érkeztek tanulni vágyók többek között Pécsről, Dunaszekcsőről, Isaszegről, Gödről, Budapestről. Többségük első alkalommal vett részt a táborban. Hétfőtől péntekig, napkeltétől napnyugtáig, fáradhatatlanul, lelkesen fonták a fűzfavesszőket és szalmaszálakat a tiszaalpári Kosárgyűjteményben.

– Ez az egy hét az alapok elsajátítására elég. Ha valaki csak egyfajta terméket szeretne készíteni, körülbelül 3-4 hónap alatt bele lehet jönni a kosárfonás mesterségébe úgy, hogy már piacképes kosarakat alkosson. A kezdők közül többen, mikor megérkeztek, felvettek a gyűjteményből egy kosarat, és mondták, hogy azt szeretnék holnapra elkészíteni. Ezek legtöbb esetben pont azok a kosarak voltak, melyek elkészítését egy kosárfonó is majdnem egy évig tanulja – mondta el mosolyogva János bácsi, aki ennek ellenére tanoncai egyetlen kívánságára sem mond soha nemet. Elárulta, ha nagyon nehezen elkészíthető darabra vágynak, a munka oroszlánrészét magára vállalja.

Apáról fiúra szállt

A kosárfonó népi iparművész családjában a mesterség sok generáción át apáról fiúra szállt. Elmondása alapján 12 évesen már megkereste a saját kenyerét a kosárfonásból.

– Állandóan azt láttam, hogy a szüleim kosarat fonnak. Nem iskolában tanultam, egyszerűen beleszülettem, és ebben nőttem fel. Régen a parasztemberek mindegyike tudta a mesterséget, mert volt nekik 5-6 bokor vesszejük a szőlő vagy a földjük végén. Miután télen a jószágokat ellátták, nekiültek, és kötöttek maguknak egy tyúkültető kosarat, vagy amit a gazdaságban tudtak használni – fejtette ki.

Alig maradtak

A népi iparművész elmondta: Tiszaalpáron anno 450 család élt a kosárfonás mesterségéből.

– Régen halászatból, kosárfonásból és a mezőgazdaságból éltek a tiszaalpáriak. Mikor minek volt szezonja, azzal foglalkoztak. 1951-ben alakult itt egy háziipari szövetkezet, mikor összevonták a kosárfonókat. 280 fő dolgozott benne. A ‘70-es évekig Tiszaalpár két külön község volt, Alpár és Tiszaújfalu. Mikor összecsatolták, Újfaluról is idecsatoltak egy háziipart, ahol 120 fő dolgozott. Továbbá működött nálunk egy vegyesipari vállalat, ahol pedig 70-80 kosárfonó, varró, vasas dolgozott – mesélte a település történetét János bácsi, aki hozzátette: hajdanán évente 160-170 ezer kosarat exportáltak csak az alpári háziipari szövetkezettől.

Szomorúan fejtette ki, hogy az egykor virágzó kosárfonó tevékenységéről híres településen mára alig maradt mester. A fiatalokat már nem érdekli a kosárfonás.

– Vagyunk még hatan-heten kosárfonók a faluban, mind idősek. 1998-ban megkaptam a Népi Iparművész címet, 2014-ben pedig a Népművészet Mestere címet. Úgy gondolom, ezek köteleznek arra, hogy mindent megtegyek a mesterség továbbéltetése érdekében. A nyári táborok is ezt a célt szolgálják. Emellett évente 700-800 vendég érkezik hozzám, gyerekek, felnőttek, nyugdíjasok. Mindig szeretettel látom őket, és reménykedem, hátha kedvet kapnak – mondta, majd hozzátette: a kosárfonómesterek utánpótlásának biztosítása nem csupán Tiszaalpáron, hanem országos szinten is problémákat okoz.

– Nem vagyunk már százan sem az országban, holott régen 52 háziipari szövetkezet működött országszerte, és mind megélt – közölte, majd hozzátette: nagy kár lenne, ha végleg eltűnne a kosárfonómesterség, főleg napjaink környezetvédelmi törekvéseinek időszakában.

– Pedig most élhetnék újra virágkorukat a fonott kosarak, hiszen mostanában kezdődött a műanyagok és nejlonszatyrok kiszorítása a környezetvédelem miatt. Csak az a baj, hogy mire ez megtörténik, mi, akik csináljuk, nem biztos, hogy itt leszünk még – mondta.

Rabszolgamunka

Hozzátette, hogy valahol megérti, sokan miért nem választják a kosárfonás mesterségét.

– Nagyon rabszolgamunka. Hajnaltól késő estig, 15–16 órán keresztül kell csinálni, hogy az ember megéljen belőle. Éppen ezért ezt nem lehet utálatból, csak szeretetből művelni. A feleségemmel 48 évig fontuk együtt a kosarat – mondta. Mikor a háziipari szövetkezetnél dolgoztak feleségével, egy nap alatt 16-18 kosarat készítettek. Manapság János bácsi már megelégszik napi 5-6 kosárral.

Célokkal érkeztek

A táborozók átlagosan egy kosarat készítettek naponta a tábor ideje alatt. Többségük határozott elképzeléssel érkezett az alkotóhétre. Többek között a nagykőrösi fodrász, Borzák Erika is.

– Azért jöttem a táborba, mert szerettem volna egy szép kutyaszállító kosarat. Gyorsan rájöttem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de végül három nap alatt elkészült, és nekem tetszik. Remélem, a kutyusomnak is fog. Tíz év múlva újracsinálom – mondta nevetve, majd hozzátette: hobbi szinten biztosan folytatni fogja a jövőben is a kosárfonást.

– Mindig is tetszettek a vesszőből font dolgok, otthon is több ilyen tárgyunk van, például a szennyeskosaram is fonott, ezért vágtam bele a táborba. Most pedig már tudom, milyen fantasztikus érzés a saját kezem munkájában gyönyörködni. Jövőre is szeretnék jönni, nagyon jól éreztem magam. A hangulat végig nagyon vidám volt, János bácsi anekdotái fantasztikusak, mindig garantálta a jókedvet – tette hozzá mosolyogva.

Ifjú reménység

Csáki Ildikó tanítványaival többek között fali és ajtódíszeket, angyalkákat, virágokat, aratókoszorúkat készített szalmából a hét folyamán.

– Hajdanán az aratókoszorúkat az utolsó kéve szalmából készítették a summások a gazdáknak, melybe a hagyomány szerint belemenekült a gabona szelleme. A gazda kicsépelte belőle a magot, és beletette a következő évi vetőmagba, elültette, ezáltal a gabona szelleme segítette a következő évi termést – magyarázta az ágasegyházi szalmafonó népi iparművész, aki szintén évről évre jobban aggódik mestersége fennmaradásáért. Éppen ezért csillogó szemmel, lelkesen és reménnyel telve mesélt legfiatalabb tanítványáról, aki nyolcéves kora óta visszatérő tagja a nyári fonótáboroknak. Elárulta: a kislány első alkalommal elsírta magát a tábor végén, annyira maradt volna még. A kecskeméti Herczeg Zsanett már 16 éves, ez alkalommal három lenyűgöző belorusz liliomot készített az alkotóhét során.

– Azért szeretem a szalmafonást, mert nagyon tetszik, ahogy egészen apró dolgok valami csodaszép formává állnak össze. Bár időigényes munka, de megéri, mert gyönyörű a végeredmény – mondta.