Beke Márkkal, a Virtuózok virtuózával beszélgettünk

– Ki ösztönzött arra, hogy indulj a Virtuózok tehetség­kutatón?

– A történet tavaly nyárig nyúlik vissza. Egy zenei táborban a barátommal éppen egy korábbi Virtuózok versenyről beszélgettünk. Nagyon tetszett nekünk a tubás Lukács Gergely, aki sajnos nem jutott el a döntőig. A barátom megjegyezte, hogy egy ilyen versenyt rézfúvós sosem nyerhet meg. Ez a gondolat hónapokig motoszkált a fejemben, eljátszottam néha a gondolattal, hogy mi lenne, ha rézfúvósként, harsonával belevágnék. De mindez csak gondolat maradt. Aztán januárban, az iskolámban, a Kodályban Gerhát László tanár úr minden zenetanár figyelmébe ajánlotta, hogy még nem késő nevezni a Virtuózok versenyre. Ekkor gondolta úgy harsonatanárom, Kuna Lajos, hogy nevezzek be.

– Hogyan érezted akkor, mekkora esélyed van a győzelemre?

– Lajos bával úgy gondoltuk, nincs vesztenivalónk. Bár hozzáteszem: a fő feladatnak továbbra is azt tekintettük, hogy a nyári harsonás világversenyre felkészüljek. Aztán ahogy a hetek múltak, már a Virtuózok került előtérbe.

– Milyen út vezetett a fináléig?

– Fantasztikusan jól éreztem magam a verseny során. Mindenki nagyon kedves volt, a zsűritől a castingosokig. Arra törekedtek, hogy jól érezzük magunkat, nyugodtan tudjunk a zenére, a fellépésekre koncentrálni. Olyan segítőkészek voltak, hogy szinte mindenkire második anyámként és apámként tekintettem. A versenytársak közül sokakkal összebarátkoztam.

– A zsűri értékeléseit hogyan fogadtad?

– Nagyon közvetlenek és kedvesek voltak velünk. A céljuk nem a lehúzás volt. Az építő jellegű kritikáik engem ösztönöztek, olyan tanácsokat is adtak, melyeket később a zenei pályán még hasznosíthatok.

– A finálén a három korosztályos győztes közül kerültél ki végső győztesként. Mennyire izgultál?

– Nagyon sokan megjegyezték később, hogy „én tudtam, hogy te nyered”. Én viszont nem. Az izgalomtól erősen dobogott a szívem az eredményhirdetés előtt. A finálé során, amikor az első művet, Ferdinand David Harsonaconcertinója 3. tételét játszottam, még nagyon izgultam. A másodiknál, Louis Arm­strong What a wonderful world művénél már kevésbé. Nyugodtan, boldogan harsonáztam, a közönséget szerettem volna megajándékozni egy igazi örömzenével.

– Mit éreztél abban a pillanatban, amikor meghallottad a neved?

– Akkora extázisba estem, hogy fel sem fogtam jóformán, mi is történik. Csak úgy sodródtam az eseményekkel. Másnap, amikor utaztam haza a vonaton, akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy megcsináltam, sikerült, megnyertem a Virtuózok versenyt.

– Mit érzel most, néhány nappal később?

– Nagyon boldog vagyok. A büszkeség mellett természetesen bennem van az is, hogy ez a győzelem mekkora felelősséggel jár.

– Fődíjként egy éven át havi egymillió forintot és egy New York-i koncertlehetőséget nyertél. Tudod már, hogy mikor léphetsz fel a Carnegie Hallban?

– Egy éven belül, de a pontos dátumot még nem tudom, erről még nem egyeztettünk.

– Mire költöd a pénzt?

– A zenei tanulmányaimra fordítanám. Most végzem el a 11. osztályt a Kodály szakgimnáziumban, ahol egyéni tanrend szerint tanulok. Külföldön szeretnék továbbtanulni, amihez jól jön majd a nyeremény.

– Mesélnél erről a világversenyről?

– Tavaly, Los Angelesben vettem részt először ezen a harsonás világversenyen. Akkor egy, most kettő – alt-, illetve tenorharsonás – kategóriában indulhatok a zsűri döntése alapján. A fődíj mindkét kategóriában egy-egy harsona, melyek elnyerése nagy vágyálmom. A verseny júliusban lesz, szintén az USA-ban, de ezúttal Iowa államban, így egy nap pihenőm sincs, gőzerővel készülök rá.