Az utolsó kecskeméti tímár nyugdíjasként is viszi az ipart

Kovács József egyszemélyes műkertvárosi műhelyének leglátványosabb része a kész munkák raktára. Itt számtalan különféle szőrme, bőrfajta megtalálható. A falakon, polcokon vaddisznó-, marha-, kecske-, birka-, rackajuh-, farkas-, őz-, strucc-, muflon-, kígyó-, láma-, de még tigrisbőr is sorjázik. Utóbbi a szomszédos vadaskertből került a tímárhoz. Kakukktojásként egy bivaly hófehér koponyája is lóg a falon. A jószág egy vándorcirkusszal járt a városban, de kimúlt. Ma már trófeája, bőre is a bőrraktár látványosságait gazdagítja.

– A mi szakmánk egyik alapja a bőrismeret. Ahány bőr, annyiféle eljárás létezik a cserzésre, kikészítésre – avat be szakmája rejtelmeibe a 64 éves, friss nyugdíjas kecskeméti kisiparos.

– A kiindulás ugyanaz: nyersen le kell tisztítani bőrt. Ezután típusa válogatja, hogy melyik milyen cserző oldatba kerül. Előbb a vízben oldható fehérjéket, majd a savban oldhatókat kell kiáztatni a bőrből. A cserzés után jön a szárítás, puhítás, vagyis a bőr kikészítése – sorolja a munka­folyamatot.

Régen természetes színező- és cserzőszereket, például a műkerti makkfák alól gyűjtött gubacsot, cserszömörcét alkalmaztak a bőrök cserzéséhez. Az így készült bőröknek nagyobb volt a teherbíró­képessége, mint a mostani mesterséges cserzőanyagokkal kezelteknek. Kovács József a régi és az új eljárásokat is jól ismeri. Volt kitől tanulnia. Édesapja, nagyapja, de még annak a nagyapja is tímár volt a városban.

– Az 1900-as évek elején 38 tímár működött Kecskeméten, köztük az én őseim. A nagyapám generációja szőrmét nem, kizárólag szőrtelen bőrt készített, termékeit iparosok, szíjgyártók, cipészek, csizmadiák vásárolták, majd készítettek belőle bőrárut. Az a baj, hogy ma már nincs a környéken se tímár, se szűcsmester, de bőrműves vagy lószerszám­készítő is csak mutatóba – panaszolja a kecskeméti tímár.

Kovács József édesapja, Kovács Lajos 1947-ben tett mestervizsgát, Újpesten. Vizsgáztatója rá is kérdezett, hogy nem a kecskeméti Kovács tímár fia? Lajos édesapja, id. Kovács József ugyanis dolgozott Újpesten, a Wolfner-bőrgyárban, az 1910-es években. Harminc év múltán, fia munkáján is meglátszott a bőrös család hozzáértése. A legifjabb Kovács tímár már Kunszentmártonban vizsgázott, így lett hivatalosan is szaksegítsége édesanyjának, aki a férje halála után özvegyi jogon vitte tovább a családi vállalkozást. Kovács Lajosné Emília a fia segítségével lett Aranykoszorús tímármester a városban.

– Én bőrrel, szőrmével is dolgozom, de gyakran hiába, mert nincs, aki készterméket állítana elő belőle – kanyarodik vissza a mai időkhöz Kovács József.

– A kész bőrből időnként magam készítek nadrágszíjat, nyakörvet, ácstáskát, lószerszámnak való szíjakat, sámándobbőröket. Finom báránybőrt egyszer-egyszer csecsemők alá visznek, gyerekágyba, babakocsiba. Úgy tartják, a bárányszőr nyugtatóan hat a babákra. Jómagam tapasztalom, hogy ez a felnőttekre is igaz – mondja. A kisiparos műhelyében sorakozó gépek is beillenek ipar­történeti érdekességeknek. Például a kaszagép, ami magyar találmány, az 1930-as évekből. Hupukának is nevezték, ezzel húsolták, puhították a kész bőrt. Van még itt falckés, vasaló- és kefélőgép is. A vizes műhelyben cserzőkádak sorakoznak, bennük timsók, sók és szerves savak keveréke konzerválja a bőröket. A nedves cserzési folyamat alkalmas időben két hét alatt is végbemegy. A bőröket a mester egyenként megjelöli – monogramokkal, számokkal –, hogy a kikészítés végeztével beazonosítható legyen, melyik kié.

Innen a száraz műhelybe kerül az alapanyag, ahol az utómunkálatok következnek. Ilyen például a zsírozás, körülvágás, puhítás, amely nagy szaktudást igényel. Az utolsó munkafázis a cserzett bőrök hozzáértő szárítása.

– Jellemzően lovasok, fogathajtók, vadászok fordulnak meg nálam, készíttetik ki a jószágok vagy az elejtett vadak bőrét – folytatja Kovács József.

– Kétszáz éve mindenki kocsin, fogaton járt, így minden településen több szolgáltató kisiparos működött. Ma már az egész országban nincs egy tucatnál több szíjgyártó, tímárból alig négy-öt. A kész lószerszámokat, nyergeket behozzák külföldről, amiknek az alapanyaga inkább műanyag, mint valódi bőr, és nem kézzel, hanem gyári gépsorokon készül. Sajnálatos, hogy a magyar bőrgyárak is megszűntek. Szokták tőlem kérdezni, megéri-e kézműves terméket készíteni? Nem igazán. De a kézművesség nem is erről szól. Az igazi mester­ember nem a beleölt munkaórát számolgatja, neki ennél lényegesebb, hogy egyedi, tartós, a hozzáértését megörökítő munkát adjon ki a keze alól – mondja a kecskeméti tímár, aki hozzáteszi: a bőrkészítőnek annyival nehezebb a dolga, hogy bizonytalan, mikor kap megrendelést, bizonytalan, mikor fizet a kuncsaft a kikészített bőrért.

Ördögbőr és glaszé bőr

A fehérre cserzett őzbőr, szarvas­bőr különlegessége, hogy egykor a kéményseprők ruházatát készítették belőle, mivel nem engedte át a finom szemcséjű kormot. A kéményseprők talpig feketék lettek a munkájuk során, valószínűleg így kapta szarvasbőr ruhájuk az ördögbőr nevet. Bárányból, gidából, őzből készült a lágy, puha fogású, jól formázható, kézhez simuló glaszé bőr. Cserzéséhez timsót használtak, ami elpusztította a gombákat, és használat közben a nedvességet is elvonta. Ebből varrtak egykor kézhez simuló glaszé­kesztyűt, illetve a cipőbélést futóknak és teniszezőknek.