Nincs szükség súlyos milliárdokra, a Homokhátság sorsa nem ezen múlik

Eltékozolt vizeink. Ez a címe annak a kisfilmnek, amit a WWF Magyarország készített, és amelyben nagyon jól ismertetik, hogy hogyan lehet megakadályozni az ország kiszáradását, mit kell tenni a felelős vízgazdálkodás érdekében.

A film elején ismertetik, hogy a jó vízellátottságú Kárpát-medencében az évszázadokkal ezelőtt az emberek alkalmazkodtak a környezethez, életmódjuk és megélhetésük a vízhez volt köthető. Nem véletlen, hogy a sok nagy település vízparti. A népesség növekedése, az iparosodás viszont több gabonaföldet követelt.

A Duna-Tisza közi Homokhátság félsivatag

A 19. századtól elterjedő gazdasági berendezkedés, az iparosodás hatására egyre több gabonaföld alakult és a vizes élőhelyekre haszontalan területként tekintetek. Azt viszont tudjuk, hogy a víz pótolhatatlan. A 19. században megindult a folyószabályozás is.

Az ENSZ besorolása szerint a Duna-Tisza közi Homokhátság már csupán félsivatagos országrész. Az itt megálló vizet belvízként kezelik és a szántóföld gazdálkodása érdekében a minél gyorsabb elvezetése a fő irányelv. A film viszont rámutat, hogy ez nagy hiba, sok esetben ezek a területek nem is szántók, hanem hajdani szikes tavak. Magyarországon 46 ezer kilométernyi belvízelvezető csatorna van, ez együttesen hosszabb, mint a bolygónk egyenlítője. Jó példa több alföldi szikes tó, ahonnan a megásott lecsapolócsatornák levezették a vizet, így a tavak és a környezetük kiszáradtak.

Milliárdokat spórolhatnánk

A kisfilmben elhangzik még egy hangzatos példa. Bemutatják, hogy az a víz, ami ősszel és tavasszal lecsobog a Lódri-tóból a Domaszéki-főcsatornán, nyáron már hiányzik. Olyannyira, hogy egy földalatti nyomóvezetéken drágán felszivattyúzott Tisza-víz érkezik közvetlenül a lecsapolt tó alá. Ha az ilyen tavakhoz hasonló hatalmas tározóterületekből nem elvezetnék, hanem azokban a tó tulajdonosával, a felszíni és az alvízi érintettekkel egyetértésben egy csatornaelzárással megtartanák a vizet, talán milliárdokat lehetne spórolni.

Nem csak az őseink hibáztak

A táj kiszáradása nem kizárólag az előző generáció felelőssége. Monorierdő közelében például az utolsó nedves, orchideás rétek egyikét egy 2024-ben frissen ásott árokkal szárították ki. Hogy miért? Pontosan azért, amiért 200 éve is tették. Az éppen aktuális gazdasági és társadalmi érdekek miatt. Míg akkor a termőföldéhség hajtotta a vízrendezési munkákat, ma a zöldmezős beruházások, például a napelemparkok áldozatául esnek a megmaradt vízjárta területek. A film hozzáteszi, a megújuló energiára szükség van, de nem volna szabad, hogy ez a még megmaradt vizes élőhelyek kárára történjen.

A Homokhátság évtizedek óta szárazodik

Az Eltékozolt vizeink című film rámutat, hogy a nagy esőzésekkor a csatornák megtelnek vízzel és ideig-óráig táplálják a felszín alatti vizet, de a csatornák alapvetően megcsapoló zónaként működnek, és nemcsak a felszíni, hanem a felszín alatti vizet is elvezetik, ennek eredménye a Homokhátság évtizedek óta tartó szárazodása és a vízszint süllyedése. Ez helyenként a 7 métert is eléri.

A szárazodás és a vízszint csökkenése kapcsán nemcsak a belvízcsatornák megcsapoló hatása okolható:

• hozzájárul ehhez a klímaváltozás miatt megváltozott csapadékeloszlás,
• a Duna és a Tisza medrének süllyedése,
• a fúrt kutakból való öntözés,
• a vízpazarló mezőgazdasági módszerek használata,
• meggondolatlanul erőltetett erdősítés párolgásfokozó hatása is.

Ennek az egyik legnagyobb áldozata a fülöpházi Kondor-tó. Közepén egy régi vízmérce mutatja a néhány évtizede akár 1 méter feletti vízmélységet, ma a terület hatalmas pusztaság.

Burkolt medrű patakok helyreállítása

Ismerős a jelenség, miszerint a nagyobb esőzések során a településeken a kiegyenesített, burkolt mederbe kényszerített patakokon a csapadékvíz és a hordalék egyszerre zúdul le, ezzel az alsóbb szakaszokon okozva problémát. A víznek így jóval kevesebb idő jut a talajba való beszivárgásra, ami fokozza a környezet szárazodását. Mégis manapság sok településen egyenesítik, rendezik, betonozzák a patakokat, elpusztítva ezzel élővilágukat, gátolva a víz tájjal, talajjal való érintkezését.

Van megoldás a lefolyás lassítására, a víz visszatartására, a beszivárgás növelésére.

• Ahol van elég hely a patak mentén, az első lépés a meder burkolatának eltávolítása és a kikotort iszapból kialakult parti depóniák megbontása.
• A mélyült medret természetes anyagokkal részben el lehet zárni és a vízfolyás saját dinamikája intézi a többit.

Csömörön is ezt tették az ottani kiegyenesített, burkolt patakkal, és rövid idő után a környezetbe visszaengedett víz megtelt élettel. Igaz, árvízveszélye is van ennek, mert a folyás néha kiönthet, de ha van hová kilépnie, akkor ez nem probléma, sőt, így a víz újra be tud szivárogni a talajba és pótolni tudja a felszín alatti vízkincset.

Cél a felelős vízgazdálkodás

A kisfilm rámutat, minél több vizes élőhelyet állítunk vissza, annál több esőre számíthatunk. E a kis vízkör. A klímaváltozás hatására a csapadékeloszlás is változik, már nem tavasszal esik a legtöbb eső. Ehhez alkalmazkodni kell, a víz visszatartását központba helyező szemléletváltásra van szükség. Nem kell drága, új beruházás, csak a vízügyi feladatokat kellene újragondolni és megváltoztatni a korábban megépített csatornarendszerek üzemrendjét.

A belvízelvezető csatornák a vízkészletek csökkenésének, a vizes élőhelyek eltűnésének és a biodiverzitás vesztésének fontos okozói, de ma már sokszor az utolsó üde menedéket nyújtják a kiszáradt tájban. A teljes betemetésük semmiképp sem kívánatos megoldás. Nem csak az utolsó vizes élőhelyeket szüntetné meg, de drága, sőt veszélyes is lenne, hiszen a szabályozhatóság lehetősége elveszne. A film szerint a csatornákat elég fentről indulva egy-egy ponton műtárgyakkal zárni, így a vizek sem folynak el és az élőhely-folyosók is megmaradnak. Ha pedig a klímaváltozás újból szélsőségesen csapadékos éveket hozna, a vízvisszatartásra átalakított belvízelvezető csatornák újból betölthetik régi, kármentesítő funkciójukat.

A vízőrző munka létfontosságú a kiszáradás megállítása szempontjából.