Az országban egyedüliként készít juhbélből húrokat a félegyházi népzenész – galériával

A tekerőlant, mint a legtöbb középkori hangszer, bélhúros hangszer. Európában több mint ezer éve jelen van. A 12. és a 13. században az orgona elődje volt, elsősorban az egyház használta, folyamatosan zúgó hangját mennyei muzsikának vélték. Akkoriban még hatalmas, csaknem kétméteres tekerőket készítettek, ezeket két ember tudta megszólaltatni. A nép kezében inkább a reneszánsz kibontakozásával vált népszerűvé.

Hazánkban az 1800-as években terjedt el, Ausztriából hozták be az első tekerőket Szentesre, ahol az ügyes kezű mesterek kezdték lemásolni. Szentesről az egész Duna–Tisza közén elterjedt, így vált jellegzetesen dél-alföldi hangszerré. Tiszaalpáron az ezermester, Bársony Mihály honosította meg. Villany nélküli tanyáján mindent kézzel barkácsolt, mégis nagyon jó minőségű hangszereket készített. Az 1970-es években a Sebő Ferenc-féle táncházmozgalom során fedezték fel Bársony Mihályt és ezáltal a tekerőt, ami egyre népszerűbb lett országszerte. 

Vas László egyik zenészbarátja, a tiszaalpári Repáruk Dezső által ismerte meg a tekerőlantot. Barátja, aki hangszerkészítéssel is foglalkozik, arra kérte, hogy segítsen neki egy többszólamú tekerőlant elkészítésében. Ez a terv ugyan nem valósult meg, de László örök barátságot kötött a tekerővel. 

– Amikor megszólalt varázslatos, ősi hangján, teljesen elvarázsolt. Olyannyira, hogy rögtön kölcsönkértem egy tekerőt a barátomból és onnantól kezdve folyamatosan gyakoroltam rajta. Több mint öt év intenzív gyakorlás után kezdtem érezni igazán a hangszert – idézte fel a több mint tizenöt éve történt kezdeteket Vas László. Tőle azt is megtudtuk, hogy a hangszerkészítést még nem próbálta ki, de különböző kiegészítőket, így például húrtartót és húrt már évek óta készít a tekerőlantokhoz.  

A legtöbb hangszerkészítő műanyag teniszhúrt tesz a tekerőre, de ezeknek a hangja közel sem olyan, mint a bélhúré. Ilyet azonban ma már senki sem készít hazánkban. Franciaországban és Olaszországban gyártanak ugyan, de azoknak a mérete nem jó a magyar tekerőkhöz, ezért László elhatározta, hogy megtanulja a bélhúrkészítést. Hosszú kutatás után lakótelepi garázsukban fogott hozzá. Először speciális kereteket készített, amire feltekerte a már tisztított juhbelet. Kezdetben még friss juhbélből csinálta, de a pucolással sok gondja akadt, könnyen kiszakadt a bél, ezért ma már tisztított belet vásárol. A hentesnél szoktak is csodálkozni, amikor megtudják, hogy nem kolbásznak, virslinek, hanem húrnak kell a bél. László szerint az a jó húrnak való bél, ami nem nagyon fehérített, mert a fehérítés gyengíti a rostokat. László ma már szemre tudja, hogy melyik bélből milyen húr lesz. A recsegőhúr 1,5 milliméter, a dallamhúr pedig 1,3 milliméter széles, a vastagságot a végső csiszolásnál alakítja ki.   

A feltekert húrokat a napon szárítja. Miután megszáradtak, átüvegesedtek, papírba csomagolva tárolja, csak használat előtt csiszolja, polírozza. Kezdetben ezt is kézzel végezte, ám sokat tönkretett, így kitalálta, hogy készít egy bélcsiszoló gépet, amit maga tervezett és épített meg. Nemcsak a csiszolást, de húrfonást is ezzel végzi. 

Az így készült húrt ápolni kell, hogy tartós legyen. Régen szalonnával, olajjal vagy fokhagymával kenegették. László a fokhagymára esküszik, mert olajos és jó ragasztóanyag is egyben.

– A fokhagymától rugalmas marad és akár három évig is használható a bélhúr – összegezte a népzenész. 

De hogy kerül az állatbél a hangszerre?

A hangszerek kialakulásában sokszor a véletlen is szerepet játszott. A bélhúros hangszerek feltalálásához azt kellett észrevenni, hogy a hosszabb vagy lazább húrú íj megpendítve mélyebb hangot adott, mint a rövidebb, feszesebb. Több eltérő méretű vagy feszítettségű íjjal pedig érdekes hangzásokat hozhattak létre. A zenetörténet szempontjából az volt a legjelentősebb lépés, amikor egyazon íjra több húrt is felkötöttek, ezáltal létrejött a hárfa elődje. A fegyver sajátos fejlődésnek indult, és a további alakítgatások, módosítások már a hangszerszám tökéletesítését célozták.