A nemzet kékfestőmestere ma is aktív, és mindennap dolgozik

– Mit jelent ön számára az elismerés?

– Nagy megtiszteltetés a kormánytól és az Akadémiától, hogy a művészi élet korábbi nagyságai közé fogadtak. A tavalyi Kossuth-díj, illetve az idei elismerés azért is megtisztelő, mert nem egy tudományos szakma képviselője vagyok, aki leírja a kutatási eredményeit, hanem immár 75 éve a mesterségemet gyakorlom. Újat nem fedeztem fel, hanem a hagyományokat viszem tovább.

– Mire a legbüszkébb e különlegesen hosszú pályafutásban?

– Büszke vagyok arra, hogy őseimnek létezését a kecskeméti Festő utca őrzi. És az is büszkeséggel tölt el, hogy piros, fehér, világoskék fallal készült árut, valamint világoskék, fehér mintás árut indigóval kifestve csak én tudok készíteni az országban.

– Mindennap lemegy a műhelyébe?

– Igen, mindennap több órát dolgozom, létezésem feltétele a munka. De érzem a 92 évemet, a kékfestés meglehetősen nehéz anyagmozgatással jár és a szárítás eljárása is igen megterhelő. Úgy gondolom, hogy a Jóisten nyolcvan évre teremti az embert, utána elhasználódik. Nagyon szeretek otthon lenni, kötődöm Tiszakécskéhez. Talán harminc évvel ezelőtt voltunk utoljára nyaralni a Balatonnál. Hiszen itt van nekem a Tisza, a közelségét semmiért oda nem adnám. Az önkormányzat komoly és lelkiismeretes munkával teszi nagyszerű otthonná Tiszakécskét.

– Hogyan értékeli a kékfestés helyzetét?

– Ma az eldobhatóság kultúráját éljük, ami veszélyt jelent a szakmára. Hosszú pályám során mindig olyat alkottam pamutvászonból és indigóból, ami nagyon sokáig használható, és ha esetleg elkopik, és a tulajdonosa elhozza a műhelyembe, jól adjusztálható, helyrehozható. A Katona József Múzeumban ma is látható néhány munkám, több közülük hatvan évnél is régebbi, vagyis nem az eldobhatóságra készül a kékfestő kelme. Sokat változott a világ az elmúlt évtizedekben, s azzal együtt a viselet kultúrája is. Hajdan a kékfestőkelme hétköznapi viselet volt. Aratás idején kékfestőinget és -gatyát viseltek a férfiak, az asszonyok pedig festőkötényt. Ma már csak népviselethez vásárolják, illetve otthonaikat díszítik az emberek kékfestővel. Már Kínában hamisítják a magyar kékfestőt, köztük például az én egy évtizedig tökéletesített, bejegyzett mintámat is, és az ottani árakkal nem lehet versenyezni. Magyarország nem gyapottermesztő és indigókészítő nagyhatalom. Ezeket Indiából kell megvásárolnunk, és csak a legjobb minőséget használjuk, ami költséges. De azt is látom, hogy sokat tesznek a nemzeti értékek megőrzéséért. Sok hullámvölgyet megéltem a 75 éves pályám alatt, és bízom benne, hogy hamarosan a régi pompájában ragyoghat a kékfestő szakma.

Eddigi pályája során több rangos díjjal is elismerték munkáját

A népművészet tiszakécskei mestere kékfestő dinasztiába született 1928-ban. A család 1878 óta foglalkozik a hagyományos kékfestéssel Bács-Kiskun megye területén. Először Kecskeméten nyitottak műhelyt (ennek emlékét őrzi a mai napig a Festő utca), majd Kiskunfélegyházán, végül 1927-ben Újkécskén, ami 1950-től Tiszakécske része.

Kovács Miklós tanulmányait követően esztergályosként helyezkedett el, de visszahúzta szíve a családi tradíció kötelékébe és édesapja mellett kezdett dolgozni, majd 1962-ben letette a kékfestő mestervizsgát. A népi iparművész cím után 1985-ben a Népművészet Mestere címet is megkapta. Az év mestere lett 1995-ben, a Lengyel Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét 2011-ben kapta meg, 2012-ben pedig Tiszakécske díszpolgárai közé választották. Tavaly Kossuth-díjat vehetett át Áder János köztársasági elnöktől. Az Országgyűlés 2013-ban alapította a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, elismert képviselőinek megbecsülése és méltó életkörülményeinek biztosítása céljából a Nemzet Művésze díjat. November 5-én hét kategóriában összesen 11 alkotó nyerte el a legrangosabb művészeti elismerésnek számító díjat, köztük Kovács Miklós is, Népművészet díjkategóriában.