Helyi érték, nemzetközi minőség

2018.07.10. 13:17

Hogy válik egy szimfonikus zenekar hungarikummá?

A Pannon Filharmonikusoknak idén sikerült egy asztalhoz ültetni a kamaszokat a komolyzenével, úgy muzsikált az Armel Operafesztiválon, hogy a zsűri csak miatta alapított egy különdíjat, és az együttes a londoni Eötvös-bemutatójával a világ zenei elitjében is visszavonhatatlanul letette a névjegyét. A zenekar igazgatóját kérdeztük arról az attitűdről, mely ilyen gyümölcsöt termett.

Király Eszter

A Kocsis Zoltánt köztünk tartó, az értékalapú döntésre és minőségalapú életre hívó, Pécs-, Magyarország- és immár világszerte elismert zenekar igazgatójával, Horváth Zsolttal beszélgettünk.

A 2017/2018-as évaduk az Energiaáramlás címet viselte. Pécsi és Müpa-beli bérleteik mellett külföldi szereplésekkel, színházi- és ifjúsági koncertekkel, társadalmi felelősségvállalással, ősbemutatókkal és nemzetközi rangú, díjazott produkcióikkal olyan energialöketet adtak a hazai zenei életnek és a közönségnek egyaránt, amit három zenekar is nehezen tudna egy szezonban. Ha sorrendbe kellene (és lehetne) állítani az előadásaikat, Ön szerint melyek lennének az évad dobogós produkciói?

Mindenképp az elsők között említeném, hogy 2017 októberében, a 47. Varasdi Barokk Estek keretében bemutattuk Esterházy Pál 55 tételes, hagyományos német és magyar egyházi dallamokat felhasználó gyűjteményének, a Harmonia Caelestisnek a keresztmetszetét.

Ezzel el is nyerték a fesztivál legjobb teljesítményéért járó díjat.

Így van, de a premier nem csak azért az évad egyik kimagasló eredménye, mert díjat nyertünk, hanem mert ez az elismerés egy évek óta tartó, tudatos szakmai munkát igazolt vissza. Noha korábban is játszottunk barokk műveket, karmesterünk, Vass András „unszolására” kezdtünk módszeresen foglalkozni a barokkal, azzal a céllal, hogy létrehozzuk a PFZ barokk együttesét, akik el is mélyülnek ebben a zenében. Törekvésünk egyik első lépcsőfoka a Pannon Filharmonikusok Fesztiválkórusának megalapítása volt, az építkezés pedig tudatos zenész- és zeneműválasztással, repertoárbővítéssel folytatódott. Ennek (is) köszönhetően olyan nemzetközi rangú karmesterek,

évről évre nagyobb nevek jönnek el hozzánk, akik egyébként nem feltétlenül „ruccannának át” egy nagyromantikus zenekarhoz:

azért játszanak velünk, mert az irányvonalat, amit képviselünk, ők is szívesen vállalják.

Horváth Zsolt, a PFZ igazgatója

Félbeszakítottam: mi áll még a képzeletbeli dobogón?

A múlt év végén Londonban játszottunk, Bartók Kékszakállújának egyik legfrissebb párdarabját, Eötvös Péter Senza Sangue – Vértelenül című egyfelvonásosát adtuk elő a szerző vezényletével. Nehéz szavakba foglalni ennek a jelentőségét. Eötvös a világ egyik legismertebb, legkiválóbb zeneszerzője és karmestere. Önmagában nem lehet túlbecsülni azt, hogy ő dolgozik valakivel, hogy egy együttes nemcsak eljátssza a művét, de műhelymunkát is végez vele közösen, miközben mély szakmai barátság is kialakul. Mi ráadásul nem először, és – nem árulok egy nagy titkot – nem is utoljára dolgoztunk az irányításával. Nemzetközi téren ez egy elképesztő szakmai legitimáció. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindez Londonban történt.

Ennek mi a jelentősége?

London már nem a kontinens zenei élete, már inkább fél úton van Európa és Amerika között. Aki az „öreg” Európában, Berlinben vagy Párizsban világhírűnek számít, Londonban nem biztos, hogy az.

Eötvös Péter neve viszont vitathatatlan tekintély: annak, hogy együtt dolgoztunk, nemcsak zenei, szakmai haszna van,

hanem az ő személyével és Bartókkal „felvértezve” az angolszász kulturális fővárosban is letehettük a névjegyünket. Ez a hangverseny nem egy visszhangtalan „hakni” volt: részt vett rajta az angol zenekritika összes jelentős szereplője, a legfontosabb nyomtatott és elektronikus sajtóorgánumok közöltek beszámolót róla, arról nem is beszélve, hogy

a közönség állva tapsolt.

Fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál

A napokban is kivételes sikert hozott a zenekarnak egy Eötvös-mű előadása…

Az Armel Operafesztiválon a Lady Sarashinát mutattuk be, és a zsűri annyira magas színvonalúnak ítélte a zenei teljesítményünket, hogy ebben az évben létrehoztak egy díjat azért, hogy elismerésben részesíthessenek. Lélekemelő volt, hiszen nem számítottunk rá, mert ezen a fesztiválon ez nem szokás. Kevés olyan pillanat van egy zenekar és az ember életében, amikor azt mondják neki, hogy gyere fel a színpadra, és vedd át a jóformán neked alapított különdíjat. Az elmúlt tizenegy évben egyetlen más zenekart sem találtak érdemesnek egy ilyen elismerésre, mi pedig már másodszor részesülünk benne.

Nemcsak Eötvös Péterhez, de a tavaly elhunyt Kocsis Zoltánhoz is szoros szálak fűzik az együttest. Az emlékére megvalósított hangversenyeken túl még egy nem mindennapi gesztussal tisztelegtek e kapcsolat előtt.

Nem neki fontos, hogy emlékezzünk rá, hanem nekünk. Elképesztően fontos.

2017 novemberében a zenekari próbatermünket Kocsis Zoltánról neveztük el:

beszédes, hogy amikor igazgatóként ezt felvetettem, a zenekar egészének egyöntetű véleménye volt, hogy ezt kell tennünk, és a pécsi közgyűlés is egyhangúlag támogatta. A PFZ nem lenne ma a PFZ, ha nem tudhattuk volna a magunkénak őt mint mentort, szakmai támaszt. Kocsis Zoltán több mint tíz évig dolgozott velünk állandó vendégkarmesterként: nem ad hoc jelleggel, hanem a rá jellemző szakmai kérlelhetetlenséggel, mindenfajta minőségbeli kompromisszum nélkül, módszeresen és átgondoltan, egészen bensőségesen zajlott a közös munka. Éppen ezért mondhatom, hogy az a három koncertből álló sorozat, amit neki szenteltünk, nem emlékkoncertek füzére volt – nem akartam emlékkoncertet! Kiforrott bennem a meggyőződés, hogy nem holmi szentimentális szavajárása a bölcseknek az, hogy a holtak itt vannak velünk.

Úgy raktuk össze ezt a sorozatot, mint ha ő tette volna:

mivel ismertük, nem volt nehéz belehelyezkedni az ő világába, élőképpen megmutatni az ő gondolatiságát – amit egyébként kommunikatív és rendkívüli szellemi emberként ő is számtalanszor kifejezett, amíg élt. Olyan koncerteket szerettünk volna, melyek nem vigyázzban ülve emlékeztetnek rá, hanem amelyek közöttünk tartják Kocsis Zoltánt.

Kocsis Zoltán

Mi jelentette a legnagyobb kihívást ebben az évadban?

Pécsett rendezte a Filharmónia Magyarország az első Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenyt, ahol mi játszottunk a döntőben. Ez számunkra amilyen szép feladat, olyan nagy szakmai kihívás is volt nemcsak a menedzsment vagy a zenekar, de az együttesben zenélő zenészek mint egyének felől szemlélve is. Gondoljunk bele: ez egy élőben közvetített esemény volt, a döntős karmesterek és Bősze Ádám konferanszié fel-le lépkedtek a színpadról, ahol csak mi voltunk állandóak, és

a zeneirodalomnak hat olyan emblematikus művével kellett rendelkezésre állnunk, melyek közül egy átlagos hangversenyen legfeljebb egy hangzik el.

Bartók Táncszvitje vagy Debussy Tengere egy-egy koncert fő attrakciója szokott lenni. A döntőre a PFZ zenészeinek olyan állapotba kellett hozni magukat mentálisan, szakmai értelemben és lelkileg is, hogy a hat klasszis szerzeményt változatlanul magas színvonalon, egy ültő helyében el tudja játszani úgy, hogy nincsenek „megúszós” pillanatok vagy mellékes részek a darabokban. A zenekarnak mint együttesnek és az egyéneknek is ez maradéktalanul sikerült is.

A PFZ tulajdonképpen hungarikummá vált: lokális hűségét megőrző, ugyanakkor országos, sőt, immár nemzetközi jelentőségű művészegyüttes. Lehet, hogy a zenekar „kinőtte a várost”?

Ez így nem jelenthető ki, és nem is akarnánk abban az értelemben „kinőni”, ami elhagyást jelent. Az igaz, hogy szépen, fokozatosan kezdünk eljutni oda, ahová megálmodtuk, és magunknak, illetve a környezetünknek is kommunikáltuk magunkat. Most kezd beigazolódni a Pannon Filharmonikusok névváltoztatásának logikája is. A mi jogelődünk a Pécsi Szimfonikus Zenekar. Első igazgatói ciklusom egyik legelső lépéseként közgyűlés elé vittem a névváltoztatás kérdését, ami az első körön nem ment át. Senki nem szavazta meg, mert aggódtak, hogy a „pécsi” jelző eltűnésével arra asszociálnak majd, hogy nem vagyunk büszkék arra, hogy pécsiek vagyunk. Én pedig azzal érveltem, hogy

Pécs városának éppen arra van szüksége, hogy olyan minőségi művészeti kvalitást hozzon létre, amely bárhol a világon képes ennek a városnak, sőt, az országnak az identitását, értékeit megjeleníteni és szerethetővé is tenni.

Ebből az aspektusból szemlélve a „pécsi” jelző csupán egy helyhatározó, ami akár gúzsba is kötheti az alkotást. Jónak láttam, hogy ne csak a teljesítményünk, de a nevünk is egy tágabb környezet reprezentálására tegyen minket alkalmassá.

Akkor a névváltoztatás az ars poetica része?

Személyes fixa ideám az, hogy nonszensz, hogy Magyarországnak a fővároson kívül ne lehetne olyan egyéni vagy közösségi művészi teljesítménye, amely a magyar nemzeti kultúra legmagasabb értékeinek képviseletére maximálisan alkalmas, még nemzetközi színtéren is. Van egy hatalmas molinó Pécsett a Kodály Központtal szemközti szálloda falán, ami minket ábrázol, és ez áll rajta:

Helyi érték, nemzetközi minőség. Ebben hiszek én.

A Pannon Filharmonikusok Pécsnek egy értéke, egy terméke, ami mindannyiunké, egész Magyarországé, amely, ha nem a nemzetközi minőséget tűzné ki célul, akkor saját magának választana szűkített pályát. Mi a 2003-as megújuláskor az első sajtótájékoztatónkon azt mondtuk: szeretnénk vitathatatlan pozíciót elfoglalni a mindenkori magyar kulturális életben, feltett szándékunk felrúgni és újraértelmezni a status quo-t, mégpedig úgy, hogy abban a PFZ az elsőrangúak között van. Teljesítmény szintjén ez már meg is valósult.

Bősze Ádám műsorvezető szelfit készít a Pannon Filharmonikusok #NoBabel programjának ifjú résztvevőivel. Fotó: Bublik Róbert

Nemcsak országhatárokon, de generációkon átívelő értékközvetítésre is vállalkoznak: évek óta futó ifjúsági programjaik (Csigaház, Babzsák, Mesterek és Tanítványaik) mellett idén indították útjára az egészen egyedülálló #NoBabel-sorozatot, mely 14-18 éveseket ültet a komolyzenével egy asztalhoz. Miben rejlik a projekt sikere? Hogyhogy nem sértődtek meg a kamaszok, hogy komolyzenével traktálták őket?

Ennél a projektnél a sikert nem abban az értelemben kell érteni, hogy komoly jegybevételt produkálna, ne igényelne irdatlan promóciós, közönségszervezői munkát, vagy hogy önjáró lenne a produkció. Vannak az országban együttesek, akik csodálatos programokat visznek, jó recepteket állítottak elő arra, hogy hogyan csatornázzák be közönségükbe a gyerekeket a közoktatás keretein belül. Ők abban az aspektusban sikeresebbek, hogy több gyereknek zenélnek, mint mi. Mi viszont tudatosan arra építjük a #NoBabelt – vállalva az ezzel járó összes nehézséget –, hogy hétvégi, tehát az egyén szabad döntésén és aktív közreműködésén alapuló programot kínálunk. Nem úgy oldjuk meg fiatalok és a zene kapcsolatát, hogy egy matekóra helyett koncertet adunk – bár ennek is megvan a maga helye és szerepe. Mi igyekszünk polgári életvitelre, habitusra nevelni (ez pedig sziszifuszi munka), ami azon alapszik, hogy

az egyén döntésképes, életének és szabadidejének elemeit ő maga választja. A mi célunk, hogy értékalapon tegye le a voksot valami mellett.

Ez az út sokkal göröngyösebb, de az eredmény sokkal édesebb is. Azok a gimisek, akik szombaton délután hat órakor ott ülnek a Kodály Központban, tényleg azt választották, hogy ők komolyzenét fognak hallgatni: a közönség soraiban így nem egy kirendelt hadsereg, hanem háromszáz egyén ül. A PFZ-nek van abban szerepe, hogy hozzájáruljon egy polgári Magyarország létrejöttéhez. A zene ennek egy fóruma. Nemcsak a saját, eljövendő közönségünket nyerjük meg, de szabad választásra is nevelünk: ha a mostani gyerekek negyven évesen majd nem komolyzenét hallgatnak, hanem kiállításra mennek, nekem az is jó – a legfontosabb, hogy minőségelven élje az életét. Ez nagyon fontos munka, ha úgy tetszik, misszió, még akkor is, ha emberfeletti munkát igényel.

Fotó: Bublik Róbert

Gondolom, a gyümölcse és az öröme is egészen más ennek a munkának. Elvégre tinédzserekről van szó, akik mindig képesek meglepetéseket okozni.

Hadd illusztráljam ezt egy másik sorozatunk felől közelítve. A Még1esély című szériában hátrányos helyzetű, sérült, fogyatékkal vagy más nehézségekkel élő embereket látunk vendégül a hangversenyeken. Tőlük egészen más reflexiók, visszacsatolások érkeznek a muzsikusok felé: az ilyen zsigeri, őszinte reakciók miatt gyakran előfordul, hogy a zenészeink elérzékenyülnek. Ugyanez tapasztalható a #NoBabelben is. Fontos, hogy 14-18 éves a korosztály, nincsenek kisebbek. Az első alkalommal belecsúsztunk abba a hibába, hogy beengedtük a kistestvért is, de akkor a kamaszok nem nyíltak meg: nem fognak az öccsük előtt beszélni arról, hogy mit gondolnak mondjuk a szerelemről. A korhatár ezért egy merev, de nagyon fontos korlát lett, ami teljes mértékben bevált, mert a kamaszok egymás előtt mernek beszélni. Megnyílnak, és azt nem lehet elfelejteni. Mi, zenészek meg belecsöppenünk a világukba, és láthatjuk, hogy milyenek ők, amikor maguk között vannak. Ez egy negyvenes-ötvenes muzsikusnak időutazás és kivételes élmény is, hiszen nemcsak régebben, de másképp is volt kamasz, mint ők most.

A következő évadjuk a Titánium nevet viseli, mely beszédes metaforája annak, hogy egy szimfonikus zenekar és maga a muzsika akár a titániumkvarc, szilárd struktúrával őrzi a mélyben rejlő kincseket. Stabil és értékálló alapokon csodálatos művészi teljesítmény kristályosodhat ki: milyen új utakra indul az együttes a 2018/2019-es szezonban?

Ami a zenekar programstruktúráját (bérleteit, állandó sorozatait) illeti, abban nem lesz újdonság, mert azt gondolom, egy már gyönyörűen fölépült, jól működő rendszer. A következő három évet egy nagyobb egységben szemléljük: 2021-ben lesz a tizedik évadunk a Kodály Központ megnyitása óta, ennek a periódusnak a lezárására, kerek egésszé válására készülünk, a Titánium-évad ezen belül az utolsó három év első lépcsőfoka lesz.

Bővülünk majd, elsősorban zenei irányításban, még hozzá egy olyan ember személyében, aki velünk együtt alkot,

dolgozik, gondolkozik és felvállalja, amit mi is – nevet viszont még nem mondanék, arra egy nagy bejelentés keretében kerül sor majd októberben. Újdonság lesz az is, hogy a következő három évben átadjuk magunkat annak, hogy igazán elmélyüljünk azoknak a szerzőknek a munkásságában, akiket mi szeretünk. Természetesen emellett az évadok változatosak, színesek maradnak. Ám a PFZ mostanra ott tart, hogy saját zenei érdeklődése, együttes-szintű és jól megragadható zenei irányultsága van, amit nem értékesítési- vagy fesztiválszempontok határoznak meg. Ennek szeretnénk picit nagyobb teret adni. Vezető karmesterünk, Bogányi Tibor kivételesen elmélyült szakmai irányításával például módszeresen, mindent tökéletesítve szeretnénk végigjátszani Bruckner szimfóniáit.

Önnek ez a negyedik igazgatói ciklusa a zenekar élén, úgyhogy biztosan van tapasztalata arról, hogyan lehet ennyire összeérlelni egy ilyen nagy létszámú együttest.

A színházak a szimfonikus zenekarokhoz képest sokkal inkább építenek arra, hogy nem előadók csoportjaként, hanem társulatként kezelik a művészeket. Egy jó színházigazgató és főrendező eleve a színészei habitusára épít repertoárt, vagy ha nagyon mást szeretne csinálni, akkor színészeket cserél. A zenekarban ülők elé meg általában kitesznek egy kottát, amit ők eljátszanak. Én ezen szerettem volna változtatni akkor, amikor elkezdtem társulatként tekinteni a zenekarra – és ez elkezdett működni.

Egy társulatban az egyéni felelősségvállalás is hatalmas!

A zenekar módot ad arra, hogy elbújj, míg a színházban még mellékszereplőként sincs erre lehetőség: hiába van egy színésznek csupán egyetlen jelenete, neki abban a négy percben is ki kell hoznia magából a legtöbbet. Ezt a gondolkodást vittük át a zenekarra. A társulati szellemnek köszönhetően a zenekar összeérett, olyan lett, mint a házastársak, akiknek egy idő után még az arcvonásai is hasonlítani kezdenek egymáséra. Így alakulhatott ki a közös nevezőnk és a jól kivehető zenei vonzódásunk, „a zenekar személyisége”. Noha már bizonyítottuk, hogy bármit el tudunk játszani magas színvonalon, tudjuk, hogy mindig akkor vagyunk a legjobbak, ha olyasmit játszunk, ami a sajátunk. És ez nem csak a zenére igaz. A titánium is a maga szerves természetességében szilárd: azért a legszebb, mert az, ami.

Borítókép: Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok

Ezek is érdekelhetik