Ezotéria

2010.05.20. 09:40

Tévút

Fél nyolc se volt. Az ablakon át betébláboló reggeli fény még erőtlenül vizsgálgatta a tárgyak körvonalait. Olyan tesze-toszán járta körbe a szobát. Úgy, mint aki még nem tervezte el, mit is kezdjen a mai nappal. Így érintette az asztalt, a ragasztott fülű sárga bögrét, a töprengő arcot.

Adela

A fiatal nő gondolkodva nézett maga elé a billentyűzetre. Oldalra nyúlva kezébe vette a bögrét, s belélegezve az édeskés gyümölcsillatot, óvatosan belekortyolt a még forró teába. Szerette volna jól megírni az üzenetet. Őszintén, békével, egyenesen. Nóra a szavakat keresgélve, cserélgetve, variálva fogalmazgatta magában a mondatokat számára, akit elhagyni készült…

Rájöhetett volna? Talán. Mert ha a szavak nem is, a test, ha éberen figyelünk, talán megsúgja a valóságot. De ő nem látott. Csak nézett. Nem figyelt, csak hallgatott. Mert jó volt ezzel a férfival beszélgetni. Olyan hasonló volt, olyan kedves, olyan vonzó. Sajnálta, hogy mennie kell, mert plusz munkát vállalt. Nem tudhatta, hogy fél óra múlva, miközben ő az ágyára dőlve boldogan mosolyog, a férfi már otthon lesz az élettársával és a kislányával…
„Kétség sem fér hozzá, ez a nő bűnös! Gátlástalan csábító, önző céda, egy lelketlen álszent.”
„Tisztelt Bíróság! Hat évnyi egyedüllét, erős vonzalom, és valamiféle lüktető benső érzés, mely azt sugallta, összetartoznak. Ennyi a mentsége. Csóválják a fejüket? Az indok szánalmas? Kevés? Igen. Talán igaz. De kérem, még néhány szóra! Voltak már olyan helyzetben, hogy valamiféle benső hanggal összekevert illúzió félrevezette Önöket? Hogy valami késztetés olyasmire sarkallta Önöket, amit korábban sosem tettek volna (sőt elítéltek)? Hogy valami arról biztatta Önöket, hogy ez sorsút, közös sorsfeladat; s hogy ezt a csatát vigyék végig? Isten a tanúm rá, ez a nő ezt érezte, ezt hitte, ezt vélte hallani a lelkéből. Ezért nem szállt ki, miután a férfi bevallotta neki a valóságot. Hogy bár nem házas (akkor e nő rögtön elhagyta volna), de együtt él valakivel. Hogy azzal a lánnyal már rég nem szerelmesek. Hogy már többször szakítottak. Hogy a párja már megcsalta, és csak kihasználja. Hogy már csak a gyerek, a lakás és a pénz miatt vannak együtt. Ezért nem lép egyikük sem. ..Ezek miatt lépett viszont ez a nő egy olyan irányba mely addig tiltott, sötét és ismeretlen volt számára..



Igen. Ügyész úr, igaza van. Önző, vak, hiszékeny, illúziókat kergető, ostoba volt. Egy ördögútra tévedt naiva. Egy démonná lett angyalféle, aki ostobán azt hitte, megmenti a világot. Az érzéketlenségből érzéseket teremt. Az üresből telit. Az értéktelenből értékeset. Páncélt húzott és kardot fogott. Mert nem látta, amit a fejüket csóváló angyalok, hogy nincs csata, amiben küzdhetne. Nem tudott olvasni a férfiban. Nem tudta, hogy esze ágában sincs megharcolni kettejükért. Hogy nincs benne őt értékelni, becsülni, szeretni vágyó gondolat. Nem látta, hogy csak használni akarják. A reményei és a hite valami olyasmi célt vetített elé, melynek eléréséről azt gondolta, ez az, melyet az ég, a sors diktál. Ezért igen, cédává válva hagyott a férfinak mindent. S remélte, hogy az idő a köteléküket majd megtölti igaz tartalommal. Katalizátornak hitte magát, aki mindenkinek boldogságot teremt.

Eltöröl egy hamis életet, és megépít egy igaz újat. Boldogságot hoz kettejüknek, s ráébredve a helyzet értelmetlenségére, ürességére, hamisságára végül új párt, szerelmet, és örömet annak a lánynak is, akit nem ismerhetett. Minél több történetet hallott arról, hogy ez a lány mennyire nem szereti, mennyire csak kihasználja, mennyire elhanyagolja azt, akit úgy érezte, ő nagyon boldoggá tudna tenni, annál inkább erősödött benne a hit, hogy amit tesz, sorsszerűen helyes.

De teltek-múltak a hónapok, s lassan- lassan végre tisztábban kezdett látni. Világossá vált, hogy reményei tárgya, semmi többet nem akar tőle, mint őt is lefelé húzva kielégíteni vágyait. Hogy esze ágában sincs igazán megismerni, s értékes szeretetkapcsolatot kialakítani vele. Hogy született a végső felismerés? Csak gyűjtögette és gyűjtögette a jeleket, még mikor már nem lehetett tovább lehazudni önmaga előtt az igazságot, mint valami kelés a valóságos egyszer csak kifakadt az önáltatás burkából. Soha többé nem fekszik le vele. Mert nincs jövőjük. Mert így nem akarja bántani azt a másik lányt még akkor sem, ha nem tud semmiről, s ha őt sem fűzi már az élettársához igaz érzelem. Mert tiszta akar lenni újra, ha még az lehet egyáltalán. Ezek a gondolatok törtek rá, mikor végre világosan rálátott önmagukra.
Sajnálja. Hogy hibázott. Hogy nem volt éberebb. Hogy hagyta félrevezetni magát. Hogy megtette mindezt. Hogy rossz késztetésekre hallgatott magában. Hogy az ágyába engedte azt, aki a másé. Hogy odaadta magát egy hazug embernek. Hogy nem becsülte jobban magát. Hogy szeretni akarta, akit nem lehetett, s aki mint végül kiderült nem is akarta, hogy szeresse.

Feloldozást nyerhet? Lehet újra tiszta és nemes? Hisznek majd újra abban, hogy mindennek ellenére értékes és jó? Számít majd, hogy így élte eddig az életét? Becsületben, jóságban, nemes lelkűen. Vagy e tette eltöröl mindent? Elhiszik, hogy nem akart senkinek fájdalmat okozni? Kérem, próbáljanak-e nő lelkébe nézni! S úgy hozzanak ítéletet.”
Nem sokat írt neki. Csak néhány sort, mely megüzente, nem lesz tovább a szeretője. Vége. A legjobbakat kívánta neki. Hogy legyen szerencsés, sikeres, boldog. Többet nem üzent. Számára nem volt több szava. A benne maradt gondolatok már az égnek szóltak. Az Istennek. Aki szándékába belelátott végig. Aki talán nem tolja el ezután sem magától. S akinek felállva a napfény érintette asztaltól elsuttogta: bocsánat mindenért!

Kapcsolódó anyagok

Ezek is érdekelhetik