2009.11.03. 11:33
Honnan tudhatom, hogy viszont szeret-e a tanárom?
Majdnem tizennyolc éves vagyok, végzős gimnazista. Kátyúban vergődök. Nemsokára érettségizünk (úgy repül az idő), és én nem hogy tanulni, de enni, inni, aludni, gondolkodni sem tudok.
Az új tanév új dolgokat hozott. Hirtelen, mintha villám csapott volna le, megjelent valaki az életemben. Új francia tanárt kaptunk. Nemrég végezhetett, huszonöt-huszonhét éves. Nem túl szép, vagyis nem hasonlít egyetlen filmsztárra sem, de a mosolya, a tekintete, a hangja, a kedvessége teljesen elvarázsolt már az első percben, amikor megláttam.
Mindig hármas voltam franciából, de amióta ő tanít, megtáltosodtam. Már otthon, egyedül, magamban is franciául beszélek. Vele fekszem és vele ébredek, és egy órával korábban kelek, hogy legyen időm a legjobbat kihozni magamból a tükör előtt. Ha aznap nem találkozunk, úgy mászkálok, mint egy zombi, nem látom értemét az életemnek. Ha viszont látom, ha órám van vele, úgy dobog a szívem, hogy beleszédülök, lángolok belül, alig jön ki hang a torkomon.
Az biztos, hogy nem nős. De úgy sejtjük a lányokkal, hogy van barátnője. Mintha célzott volna rá. Én mégis úgy érzem, mintha hozzám tartozna, mintha rám máshogy nézne, mintha ő is érezné azt a láthatatlan kötést kettőnk között. Az nem lehet, hogy ennyire elborít egy érzés, miközben a másik fél teljesen hideg marad, ugye? Az ilyen mindent elsöprő vihar nem tombolhat csak úgy, egyetlen emberbe zárva, magában, ugye? Muszáj, hogy érezze ő is, amit én.
Hát igen, ezekbe a megválaszolatlan kérdésekbe fogok belepusztulni. Képes vagyok hajnalig lóbálni az ingát, hogy szeret vagy nem. Hogy gondol-e rám vagy nem. Az inga megcsal, hol ezt mutatja, hol azt. Már zsibbad a kezem, de én csak nyúzom, nyúzom. Négy kilót fogytam egy hónap alatt, pedig nem is volt miből. Nem érdekel senki és semmi, csak ő.
Hogy Ő szeret-e? Néha biztosan tudom, hogy igen, néha meg annál is biztosabban, hogy nem. Egyszer a folyosón megállított, hogy megkérdezze, hanyadik emeleten is lesz az óránk. Hebegtem, habogtam, megmondtam. De nem ment el, csak állt ott velem szemben, és sokáig, nagyon édesen mosolygott rám. Szerintem vérvörös lettem. Nem tudtam, mit kell most csinálni. Nézett még egy darabig, aztán megsimogatta a karom és elment. Még visszaszólt: mindjárt becsöngetnek, siessen! Ja, mert hogy mindenkit magáz. Ez is olyan édes tőle, hiszen alig idősebb nálunk, és nekünk muszáj magázni őt. Szép, hogy nem kezel le azzal, hogy letegez.
Nemrég szervezett egy közös osztályprogramot, hogy megnézzünk a Francia Intézetben egy kiállítást. Akkor is végig úgy éreztem, hogy van Ő, és vagyok ÉN, és az egész osztály köröttünk csak ködös, homályos, idegen tömeg. Végig nekem magyarázott, végig mellettem állt, egyszer egy percre elkavarodtam, és akkor máris rákérdezett: Kira hol van?
Jaj, nagyon boldog voltam.
A kiállítás után kettesben indultunk a villamos felé, a többiek szétszéledtek. Majdnem hazakísértem, csak hogy ne kelljen elválnom tőle. Sok hülyeségről beszéltünk, a kiállításról, a nyelvről, a francia kultúráról, nem is tudom, miről. Mert közben végig csak arra figyeltem, hogy a szeme a szemembe néz, hogy a keze és a kezem között csak két centi van a villamos kapaszkodóján, hogy a teste és a testem szinte súrolják egymást, ha hirtelen fékezne a villamos, egész biztosan egymásba borulnánk.
Még soha életemben nem kívántam ennyire, hogy befékezzen egy villamos.
Egyszer csak elköszönt hirtelen, hogy le kell szállnia, én meg bazsalyogtam bután, még integettem is, mint egy dedós, és fent maradtam a villamoson. Azt se tudtam, hol vagyok, hol kéne leszállnom, hogy végre hazakeveredjek, egész más irányba. Tiszta hülye lettem.
Nagyon sok kis jelről tudnék még mesélni, amivel bizonygathatnám, hogy nem hagyom hidegen, de mind csak jelentéktelen apróságnak tűnik annak szemében, aki nem élte át. És mardos a szívem, hogy mindez csak az én képzeletemben létezik, hogy nem valóság, mert ha ő is így érezne, már számtalan alkalma lett volna rá, hogy nyíltan a tudomásomra hozza. Decemberben betöltöm a 18. évemet, nagykorú leszek, nyugodtan járhatnánk. De ő úgy viselkedik velem, mint egy nagyszívű, bölcs nevelő, aki egy kicsit barát.
Kedves Olvasók!
Várjuk történeteiket!Ha döntési helyzetbe került, és nem látja, melyik a helyes út. Ha hiába szakad meg a szíve, akkor sem tudja, mit tegyen...? Írja meg nekünk a problémát, hátha valaki segíthet!
Maximum 10 soros leveleiket a [email protected] címre várjuk!
A történeteket feldolgozzuk, azokon szabadon változtatunk!
Nagyon szeretném kiugrasztani a nyulat a bokorból, nagyon szeretném lépre csalni, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mit érez. Az elején azt mondtam, megismertem a szeremet, de rá kellett döbbennem: ez nem igaz. Csak most tudtam meg, most, hogy megismertem Őt, akivel boldogan leélném az egész életem, meg még százat.
Kérem, adjanak tanácsot! Álljak elé, és valljak be mindent? Jaj, azt nem merném. De nincs valami trükk, valami csapda, valami jó kis cselszövés, amivel ki lehetne ugratni a nyulat a bokorból? Nagyon kérlek, segítsetek, mert nagyon fáj a szívem. Muszáj tovább élnem, tanulnom, lennem valahogy.
- Dilemmák és igaz történetek a nana.hu oldalán >>>
Ha döntési helyzetbe került, és nem látja, melyik a helyes út. Ha hiába szakad meg a szíve, akkor sem tudja, mit tegyen...? Írja meg nekünk a problémát, hátha valaki segíthet!
Maximum 10 soros leveleiket a [email protected] címre várjuk!
A történeteket feldolgozzuk, azokon szabadon változtatunk!
-->
