Életmód

2009.08.20. 09:51

Az adomány – Segítség vagy Dunába dobott pénz?

Na, tőlem többé senki ne várja, hogy segítsek! – fakadt ki a barátnőm, aki amúgy olyan jótét lélek, hogy a háta mögött csak Teréz anyának becézzük. Furcsa volt az ő szájából ez a kifakadás, tőle, aki rendszeresen küld pénzt az éhező gyerekek számlájára, és karácsony előtt a közeli bevásárlóközpont bejáratánál az egyik jótékonysági szervezet aktivistáival is gyűjt évről évre csokit és játékokat a szegény gyerekeknek.

BAMA

A barátnőm nem azért adott, mert „nem tudta mire költeni a pénzét”. Nyugdíjból élt, viszonylag átlagnyugdíjból, minden adomány-forintnak lett volna helye a saját háztartásában is, ő mégis úgy érezte: segítenie kell a nála elesettebbeken. Miért nem magadra költöd inkább? - tettük fel neki néha a költői kérdést, amire többnyire vállat vont, vagy Jack Londont idézte: Egy csontot dobni a kutyának még nem jótékonyság. A jótékonyság megosztozni a csonton kutyával, amikor ugyanolyan éhes vagy, mint ő!”

Nem a lelkiismerete megnyugtatására segített másokon, hanem belső kényszerből. A piacra menet még a Moszkva tér környéki koldusoknak is adott 50-100 forintot, bár tudta, ezt a pénzt nem a péknél költi el a hajléktalan, hanem a sarki italboltban csorgatja le a torkán. „Szegény pára, legalább néhány percig jól érzi magát, ha neki ez kell.” Később azért talált magának egy „jóravaló” koldust, aki „megérdemelte” az adományt. Ez ugyanis azt mondta: Kérek egy kiflit, mert nagyon éhes vagyok! – És tényleg örült a kiflinek, meg a zacskós kakaónak. De ez a koldus kora tavasszal eltűnt. Alighanem a télen összeszedett betegsége vitte el. A barátnőm pedig visszaállt a kocsma felé igyekvők „támogatására”, mindaddig, amíg az egyik egy marék aprót úgy szórta a földre, számolatlanul, mint más a kenyérmorzsát. Pedig az a marék pénz legalább 400 forintot tett ki. Azóta a hajléktalanok hiába köröznek körülötte. Ő más módját találta a jótékonykodásnak.

Élelmiszert, könyvet gyűjtött az erdélyi és kárpát-aljai árva gyerekeknek. Nyugdíjérkezéskor mindig vett plusz cukrot, csokoládét, kakaóport, hogy bevihesse a templomkertbe, ahol az adománygyűjtő ládák mindig szépen megteltek. Egyszer otthon felejtette az adománnyal teli reklámszatyrot, gondolta, sebaj, majd délután odaviszi, a gyűjtők biztosan ott lesznek még, hiszen akkor rendezik az aznapi csomagokat. Ezt jól gondolta, csak azt nem, hogy a „jótét lelkek” a saját autójuk csomagtartójába zsákolták a „jobb cuccokat”, a határon túlra induló teherautóra csak a maradékból töltötték fel a dobozokat. Barátnőm ekkor fakadt ki! Ekkor határozta el, ő ugyan nem ad többé semmit senkinek. Hiszen ebben a nehezedő gazdasági helyzetben talál ő helyet mindent fillérnek otthon is.
 
A múlt héten bennem is felmerült, hogy kár adományt gyűjteni és adni. Mert sokadszor kaptam az orrbavágást, és megint kiderült, nem az kapta a pénzt (a műszert, egyebet), akinek szántam.
Sokáig azt hittem, én okosabb vagyok, mint a barátnőm, hiszen én nem a koldusokat istápolom, hanem alapítványokhoz, szervezetekhez juttatok el pénzt, és nem egyedül, nem "aprót", hanem sokadmagammal, egy jótékonysági szervezet keretén belül, milliós tételeket. Egyszer ugyanis kiszámoltam, hány ezer forintot oszthatnék szét, ha munkába menet a piros lámpáknál kuncsorgó hajléktalanoknak csak 100-100 forintot adnék. Kispesttől a Déli Pályaudvarig 11 koldus vagy ablakmosó gyerek nyomult és tartott igényt a pénzemre. Ez 22 munkanappal szorozva 220 ezer forint! És akkor még nem küldtem azokra a csekkekre, amiket hetente-naponta dobnak be a ládámba, az SOS falutól a kézzel-lábbal festőkön át a gyermekélelmeztetésig. Tíz éve, amikor a Lions jótékonysági szervezetének aktív tagja lettem, az a gondolat vezérelt, hogy itt jóval többet adhatok, hiszen a sok kis adomány összeadódik, megsokszorozódik, mindennapi munkával, karitatív tevékenységgel is kibővülhet, és a pénz útját is nyomon lehet követni.
Már az első évben csalódás ért.

Mert az alapítvány, amelynek egy jótékonysági rendezvény bevételéből összegyűjtve másfél millió forintot adtunk át, ünnepélyes keretek között – néhány hónap múlva, amikor a pénz sorsáról érdeklődünk, a kimutatás fillérre pontosan megérekezett, de abból feketén-fehéren kiderült: nem a sérült gyerekekre költötték a pénzt, hanem ELMŰ és telefon- és taxiszámlákra, meg egyéb dologi kiadásra. Akkor döntött úgy a klubunk, hogy pénzt többet nem adunk, inkább műszereket, használati tárgyakat a rászorulóknak. Megkérdeztük a kiválasztott gyermekkórházat, ugyan mi hiányzik legjobban az eszköztárukból – kérünk egy listát, amiből kiválaszthattuk, mit vegyünk meg, mivel segíthetjük a kicsik gyors és fájdalommentes gyógyulását. Ez a látszólag jó kezdeményezésünk is csalódással végződött. Jött a "kórház-reform”, amikor sorra zártak be osztályokat, az ott lévő berendezések pedig – mert nem a kórház vásárolta, így nem voltak a leltárban – szépen hazavándoroltak az orvosok magánrendelőibe. Puff neki. Mi nem X. Y. és Z. doktor vagyonát akartuk gyarapítani. Ez se a legjobb megoldás.

Maradt az egyéni támogatás. A Klub címére naponta-kétnaponta érkezik segélykérő levél. Nyomorgó, sok gyerekes családtól, gyógyíthatatlan beteg szülőtől, akinek kiskorú gyerekről kell gondoskodnia, csak külföldön gyógyítható gyerek szüleitől, akik a kezeléshez, kiutazáshoz kérnek hozzájárulást. Most már ötödik éve a kérvények feladói közül választunk, utánajárunk, tényleg rászorulnak az adományra, nem csak így akarnak bevételhez jutni. És úgy tűnt, végre megtaláltuk a legjobb megoldást.
De a minap megingatta hitem egy ártatlannak tűnő nyilatkozat.

Az őssejt-botrány nagy vihart kavart, az egyik média azt akarta bizonyítani, hogy jó dolog az őssejt-kezelés, hiszen van akinek segít - a másik épp fordítva: arra szerzett nyilatkozókat, hogy alátámaszthassa: szemét dolog pénzt kicsalni olyasmire, aminek semmi haszna. Ebben a pro és kontra interjúhalmazban jelent meg annak az anyukának a nyilatkozata, akinek az elmúlt években millión felüli összeget gyűjtöttünk össze – kisfia őssejttel történő kezeltetésére, amit egy ukrajnai doktor végzett.
A gyermekről – ugyancsak a sajtó hasábjain – megnyugtató képeket láttunk tavalyelőtt, meg tavaly is, hogy lám, milyen szépen fejlődik, már ülni is tud, már önállóan fogja a ceruzát, hála az ukrán doktor módszerének – és a jótékonysági szervezeteknek, akik a pénzt előteremtették a kezeléshez.

De jött az orrba vágás: anyuka az egyik rádió riporterének azt mondta indignált hangon: ez az őssejt-kezelés egy nagy szemfényvesztés, semmit nem ér, és ha újra kezdené, bizony nem vinné a gyereket sehová. 
Puff neki. Akkor most melyik nyilatkozatnak higgyek. Amelyik a gyógyulásról szólt, fotókkal, és aminek alapján lelkesen gyűjtöttük, küldtük a pénzt, vagy ennek az utóbbinak, ahol a mama (aki egyébként még nem is olyan régen újra azért sürgette az egyesületet, hogy mikor küldjük már azt a pénzt?) őszintén bevallja, átvert minket.
Ahogy nehezedik a gazdasági helyzet, úgy szorulnak egyre többen segítségre, s közben épp most szűnnek meg, oszlanak fel az alapítványok, jótékonysági egyesületek. Némelyik tényleg a pénzhiány miatt vonul vissza, de sokakat inkább a csalódás, a sorozatos lelki „orrba verés” szoktat le a segítségnyújtásról. Most adjunk vagy ne adjunk? És kinek adjunk? És honnan lehet tudni, hogy jó helyre, nemes célra adtuk-e a pénzt, vagy csak kidobtuk az ablakon? Hogy érdemes-e pénzt gyűjteni annak a kisgyereknek az életben tartására, a milliós gyógyszerek, műszerek megvásárlására, akikről az orvosok eleve kimondják: menthetetlen?
Lehet, hogy tényleg annak van igaza, aki azt mondja: „találok én ennek a pénznek jobb helyet a saját családomban…” – és elfordul, amikor segítségkérő kezet lát? 

-wg-

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!