Zarándokból lett önkéntes az El Caminón

Judit tíz éve maga is végigjárta a spanyolországi El Caminót. Hazatérve határozta el, hogy nem hagyja veszni a középiskolában elsajátított és az úton felfrissített nyelvtudását, elkezd spanyolórákat adni. Azóta is oktat. Tavaly elhatározta: önkéntesként újból visszatér Spanyolországba.

Dancs Mária önkéntessel, szervezővel az online spanyol tanfolyama révén ismerkedett meg. A kecskeméti spanyoltanár így került kapcsolatba az ACC (La Acogida Cristiana en el Camino) spanyol szervezettel, amely Magyarországon is toboroz zarándokfogadó önkénteseket. A magyarok általában két hetet tölthetnek valamely egyházi zarándokházban. Judit tavaly lekéste a jelentkezést, idén viszont sikeresen kijutotta Hospital de Órbigo település egyházi zarándokházába. Az egész októbert Óbrigóban töltötte. Az 1000 fős falucska „célegyenesnek” számít, aki odáig eljut, már „csak” körülbelül 250 km-re van úti céljától, Santiago de Compostelától.

– Hova csöppent? – kérdeztük Juditot zarándokfogadó élményeiről.
– Hospital de Órbigóban négy zarándokszállás is van. Jómagam egy egyházi fenntartású szállásra kerültem, amely közel 30 éve fogad zarándokokat. A szállást R. D. Don Manuel González Rodríguez atya vezeti, aki sokadik éve fogad zarándokokat, és öt éve dolgozik magyar önkéntesekkel. Az épület eredetileg egy család lakóháza volt, akik örökös híján az egyházra hagyták vagyonukat. A több mint 200 éves műemléképületre sokan voltak kíváncsiak, nem csak a szállóvendégek. Érkeztek csoportok (németek, dél-koreaiak) idegenvezetővel, illetve a falun áthaladó zarándokok is rendre útba ejtettek minket, és kértek bélyegzést a zarándokútlevelükbe (spanyolul: credencial).

– Mik voltak a napi teendői?
– A szállás hetven zarándokot tudott kényelmesen fogadni, de ősz révén már ritkán volt telt ház, átlagosan napi 30-40 vendégünk volt. Az első pár napban négyen voltunk önkéntesek, két hétig csak ketten, majd a végén hárman. A vendégeknek reggel nyolcig el kellett hagyni a szállást, ami nem ment könnyen, mert még sötét volt, és nem nagyon siettek összepakolni. Indításként tehát udvariasan kitessékeltük a zarándokokat, hogy kitakaríthassuk a hálótermeket, szobákat, konyhát, valamint a többi helyiséget. Rendet tartottunk az udvaron, ebédet és vacsorát főztünk Don Manuelnek és magunknak. A szállást délelőtt 11 órakor nyitottuk ki újra, onnantól fogadtuk az érkezőket, vezettük a nyilvántartást, válaszoltunk a kérdéseikre.

– Mindig sikerült?
– Abban tudtam segíteni, hogy merre van a bolt, a gyógyszertár, mikor vannak nyitva, de olyan is előfordult, hogy egy német nő egy útközben begyűjtött gombáról tudakolta, hogy ehető-e? Fogalmam sem volt, nem vagyok gombaszakértő.

– Ezek szerint a zarándokok közt is vannak „érdekes” emberek.
– Vannak. Leginkább azokra is emlékszem, akik valami okán „kilógtak a sorból”. Például egy koreai kamasz fiú, aki folyton eltévedt. Egyszer a mi szállásunkon kötött ki, mialatt a fürdőszobát kereste. Másnap reggel a fürdőben felejtette az esőkabátját, én rohantam utána. Egy idősebb ír férfi fekete zakóban, szövetnadrágban zarándokolt – biciklin. Fura jelenség volt, de legalább egy életre megjegyeztük. Egy magyar lány a kutyájával érkezett. Az udvaron vert sátrat, miután az épületbe tilos volt kutyát bevinni. A szegény négylábú megszenvedte a gyaloglást, be volt kötözve a lába. Egy másik alkalommal két szlovák fiatalember gyónni akart, követelték a papot, de zárva volt a templom. Don Manuel éppen rokonlátogatóba utazott, nem volt ott. A zarándokok fel voltak háborodva, hogy miért nincs a helyén?! Ő is ember, neki is jár szabadnap – mentettem ki a papunkat.

– Érte kellemetlen meglepetés?
– Arra nem számítottam, hogy a spanyolok nem igazán fűtenek, éjszaka sem, pedig októberben már ott is hideg van éjjel. Az utolsó napokban nagyvonalú volt Don Manuel, megengedte, hogy bekapcsoljuk a fűtést. A nagy hálótermekben 10-12 ember belehelte, de a házigazdák szobájában igencsak hűvös volt éjszaka. Előfordult, hogy reggelre bederesedett az ablak.

Az is emlékezetes maradt, amikor konyhatakarítás közben eltüntettük valakinek a kajáját. A szálláson az a szokás, hogy a maradék kész ételt kidobjuk, mivel másnap mindenki megy tovább és úgyis megromlana. Csakhogy aznap egy koreai lány beteget jelentett, és a szálláson maradt. A fogadótársam látott a tűzhelyen egy fazekat, benne valami ételt, amit nem tudott beazonosítani. Mire jött a beteg lány, már eltűnt a kajája. Égő helyzet volt, nem győztem bocsánatot kérni tőle, de vittem neki szőlőt „fájdalomdíjul” és a végén már ő is nevetett az egészen.

– Sikerélmények?
– Ebből is jutott minden napra. Ha kézzel-lábbal mutogatva, de végül minden zarándoknak tudtunk segíteni. Don Manuel az esti mise utána gyakran elbeszélgetett a zarándokokkal. Feltéve, hogy volt tolmács, mert ő, mint az idősebb spanyolok nagy része, csak az anyanyelvén beszél. Általában sikerült megoldani, a legtöbben beszéltek angolul. Egyszer úgy alakult, hogy egy angolul jól beszélő magyar srác tolmácsolta a többieknek azt, amit én fordítottam Don Manuel spanyol beszédéből magyarra, majd ugyanezt vissza. Feladatunk volt még a leendő zarándokfogadók toborzása. Többen vállalták, hogy legközelebb ők is kipróbálják magukat fogadóként. Például egy magyar srác, aki Párizsból indult, még májusban. Októberben járt Órbigóban, a vállalt útja kétharmadánál. Egy fiatal szülésznő szintén lelkes volt, azt mondta, szívesen visszatér.

– Hazatérve született újabb elhatározás?
– Ha legközelebb „világgá” megyek, az lehetőleg luxusút lesz. A szerzetesi körülmények után szeretném megtapasztalni a másik végletet is.